firkálmányok

Az a férfi vagyok, aki akkor is megölel, amikor lehet nincs is rá szükséged, amikor nem fáj semmid, de még is megölel.

az a férfi vagyok, aki veled van akkor is, amikor minden rossz, és egyedül vagy és nem látod a megoldást.

az a férfi vagyok, aki nem csak a tegnap akar lenni és nem csak a mai napon szeretné fogni a kezed, de a holnapot és a holnaputánt is együtt képzeli el.

az a férfi vagyok, aki mélyen tud szeretni, érezni és átélni.

az a férfi vagyok, aki ha azt mondja úgy lesz, akkor tényleg úgy lesz, nem hiteget és nem mellé beszél.

az a férfi vagyok, aki reggelente imád melletted ébredni és minden reggel ugyanolyan csodásnak lát.

az a férfi vagyok, aki együtt nevet veled a világon, de ha eljön az idő, együtt is fog sírni veled a fájdalmon.

az a férfi vagyok, aki közös kihívásokra vágyik, és közösen építi fel veled a világot.

az a férfi vagyok, aki tud beszélni az érzéseiről és nem fogja elrejteni az érzelmeit, még akkor sem, ha néha fájni fog.

az a férfi vagyok, aki szeretne megvédeni mindentől és ha kell tűzbe menne érted.

az a férfi vagyok, aki szívesen simogatja az arcod, mert az az arc a legszebb neki.

az a férfi vagyok, akinek nem számít mi van rajtad és nem számít ha kócos vagy és álmos.

az a férfi vagyok, aki ott fog ülni az ágyad mellet ha beteg leszel.

Az a férfi vagyok… aki a mindened szeretne lenni, de csakis egyedül, a mindened!

van, hogy hibázok és megbántok. ilyenkor egy kicsit mindig meg is halok.

a fájdalomokozás, legyen az testi vagy érzelmi, legyen szándékos vagy csak meggondolatlanságból történő – az emberbe van kódolva.

törékeny lelkünk nem felkészült ezekre a kintről betörő hatásokra.

hosszú folyamat, amíg megértjük és elfogadjuk az okokat, esetlegesen felkészítjük magunk az élet minden területén várható és kiváltó negatív hatásokra.

nem szeretek rombolni, nem szeretek bántani.

néha azt érzem, hogy eljutok valahova hosszú munka árán és a felépített eredményt, egy pillanat alatt döntöm a porba.

majd keresem a miérteket, keresem a megoldást és próbálom enyhíteni a keletkezett kárt.

nem vagyok tökéletes, sosem voltam és nem is leszek.

és biztos fogok még ártani életem során - másoknak, kapcsolatokban, szerelemben, bármiben, így pedig kárt tenni...

nem szándékosan, csak megtörténik, mert ez velünk együtt, bennünk él.

de törekszem a legjobbam szerint a korai felismerésre és ezáltal a megelőzésre, mert ha már tudod és felismered magadban ezt, akkor válhatsz még jobbá és biztosabbá, hogy megvédd azt, akit igazán szeretsz!

amikor eljutsz arra a pontra, hogy hogyan tovább - mert egyszer csak felteszed magadnak ezt a kérdést is, akkor elbizonytalanodva bámulsz ki az ablakon, miközben őszbe váltott a táj és a levelek a földre hullva nyögik a nyár utolsó leheletét. nem biztos, hogy ez így éppen rossz, de mintha valami még mindig hiányozna. közel kerülsz ahhoz a ponthoz, hogy már tudd, jó helyen vagy, de annyira közel is vagy a másik végéhez, hogy azt gondold, egy pillanat és mindent elbukhatsz. a bukás nem ismeretlen fogalom az életemben, és ezek a korábbi bukások (mivel több is van belőle) késztetnek arra, hogy átgondolt és felelősségteljes döntést hozzak, miközben nehéz józannak maradni. sokat gondolkozom az elmúlt időn, a távoli és a közelmúlt szépségein, és főleg minden olyan kis apróságon, ami kiemelt örömöt és boldogságot jelentett. olyan időszak ez, amikor a megfakult dolgok már rég nem fájnak, de az újonnan megszerzett érzéseket még jobban félted és próbálod úgy kezelni, hogy csak az az egy van belőle és foggal - körömmel ragaszkodsz hozzá, mert hiszed, hogy biztos pont lehet az életedben. és mit tudsz adni cserébe, ez a nem mindegy. mindent oda tudsz adni magadból, amit csak szeretnél, mert csak így lehet építeni egy olyan valamit, aminek tudtok a részesei lenni, lehet ez egy közös építmény, erős és magas várfalakkal akár, ami aztán az őszből, vízből és párából, a zord, jeges télbe váltva is szilárd alapokon és közös célokon nyugszik. de nem elég ha lerakom az első téglát, megépítem az első falat és kitűzöm a zászlót, ha te nem vagy ott, vagy nem vagy benne legalább ugyanannyira mint én. aztán a gondolatok is elnémulnak odabenn. csak vársz tovább és hiszed, hogy ami egyszer elkezdődött, annak sosem lesz vége és miután újra megjelenik az első napsugár is és kirügyeznek a fák, és még mindig közös élmények vesznek körül, akkor tudod majd igazán csak, hogy megérte várni az új tavasz eljövetelét.

ha szemedbe nézek, megremegek,

amikor hajad simítom, gyenge leszek.

arcod szépsége örökre bennem él

ha többet nem látnám, az lenne a vég.

néha csak ölelj meg, hogy tudjam.

néha csókolj durván, hogy szokjam.

tépd a hajam, nem baj ha fáj

vagy csak nézz mélyen a szemembe,

de akkor szeress igazán.

ha elmúlt, engedj el végre,

de ha úgy érzed, tarts meg örökre.

semmi más már nem számít,

csak a kettőnk világa csábít!

találni valakit magad mellé nagyon nem könnyű feladat és amikor megtalálod, sokáig bizonytalan maradsz és folyamatos kérdéseket teszel fel önmagadnak.

hinned kell benne, hogy elég jó leszel neki, hinned kell abban is, hogy Ő is elég jó lesz neked.

tele vagy kétellyel, hogy vajon mit gondol rólad, hogy lát téged és vajon mit is vár el tőled. ezeket a kérdéseket magadnak is felteszed vele szemben.

aztán lassan kitágul a közös világ, elkezditek megismerni egymást és szép lassan közelebb enged.

viszont rohanni nem szabad, mert nem biztos, hogy a két tempó az első perctől kezdve azonos és így a közösen előttetek álló út sem egyszerre lesz bejárva, onnantól pedig külön utakon jártok.

a külön töltött időt az emlékek tartják össze, azok az emlékek amiket együtt éltetek már át, és ebből lehet meríteni a jövőre nézve.

apró lépésekkel mentek előre, de már egymás kezét fogva, ami biztató jel, hogy azonos az utatok.

majd minél több nappal és éjszaka van a hátatok mögött, egyre több minden tartja össze ezt a köteléket és szép lassan az elején megért bizonytalanságot felváltja egy jóleső meleg érzés, amiről tudod, hogy jó helyen vagy.

a bizonytalanságot felváltja a bizalom is és a megélt  közös kis emlékeket pedig egy jövőkép, amiben talán mind a ketten hinni akartok.

amikor elértétek ezt a pontot, már nem akartok visszafordulni, mert fontossá váltatok egymás számára. és az, hogy fontos vagy a másik számára az nehezen pótolható érzést ad.

ez az érzés lassan átalakul ragaszkodássá, amikor már hiányzik is és vágyakozás lesz úrra rajtad, hogy minél több időt tölts vele.

ekkor már biztos vagy a dolgodban, tudod, hogy tényleg olyan valakire találtál, akire szükséged van és akit régóta kerestél.

innentől kezdve más nem marad, csak, hogy vigyázz rá és mindig mindenben Te akarj neki lenni a legjobb, mert ha ezt érzi és tudja, akkor többet Ő sem fog akarni mást rajtad kívül.

majd ez a kölcsönös érzés adja meg a közös utat végül, amit szeretnétek minden nehézség ellenére is együtt teljesíteni, mert talán ez lenne a szerepe nőnek és a férfinak az élete során.

Láz mardosta testem,

forrott a vérem és mély álomba repültem,

miközben mohó vágy hevített.

Róla álmodtam minden éjszakán,

kezem nyújtottam, de nem érinthettem.

A napfény megcsillant az arcán,

a szemei meséltek némán és velem álmodtak

azon a lázas éjszakán.

Tudtam, hogy egy világ választ el tőle,

Tudtam, hogy soha nem lehet az enyém igazán.

Szembe mentem mindennel,

ami jó volt és erkölcstelen.

Lángoltam és üvöltöttem,

a fájdalomtól csak forrott fejem,

de vissza már nem léphettem.

Újra eszméltem, a láz már elhagyott

és vele együtt minden a távolba veszett ami közös volt.

Hívó szavára vártam és vágytam, de elengedte kezem bátran.

Mára az emlékek foglya vagyok,

amelyek hidegek és kiúttalanok.

Csend van, ez a túl nagy csend

szép lassan felzabál belülről.

A veled töltött napok gyorsan múlnak,

mintha nem lenne tegnap,

és csak egy pillanat a holnap.

Most nem hallom a hangod sem, elveszett a mélyben.

Rémület fagyos húrján állok és várok,

de távol már az arcod.

Ébressz fel, hidd, hogy van értelme,

ez visz előre nap mint nap és ad kellő erőt, hogy

tudjam van mért tovább mennem!

De ha már nem hallom a hangod,

tudom, hogy nincs remény.

Bővülő hiányérzet, ferde mosoly, csalfa arc

nekem csak ez marad, találni kell egy jobb utat.

Majd talán, előröl kezdődik minden

bízva a múltban és a jövő szépségében.

Az öreg diófa árnyékában egy hosszú kötélen lógott le egy szépen megmunkált fenyőből készült hinta. Enyhe déli szél fújdogált és óvatosan mozgatta előre-hátra, szinte hintáztatta magát a kellemes reggeli friss levegőn. A hinta még évekkel ezelőtt került fel a diófára, amikor a telken lévő háznak új tulajdonosai lettek. Hárman voltak, egy kis család költözött a diófa árnyékába a nagy tornácos házba, aminek a közelében csak egy elhagyatott rom  búslakodott magányosan.

A legkisebb családtag egy szőke fiú volt, úgy 3 év körüli. Igazi kis csibész volt, ezért sokszor ismételgette a rokonság, hogy ez a gyerek mennyire az apjára ütött. Nem szerette a férfi, ha a fiúkat így beskatulyázzák és kimondottan Ő hozzá hasonlítják. Mindig azt gondolta, hogy a gyerek két ember gyümölcse és az értekei és a tanult viselkedés és akár a csibészség nem egyik féltől felruházott személyiség vagy megöröklött attitűd lenne csak.

Az asszony harmincas éveiben járó, csodálatos személy volt. A családhoz való viszonya szinte tanítható lett volna és mint nő, anya és feleség mindig tökéletesen állta meg helyét az élet adta sokszor kiszámíthatatlan ösvényén.

Szépen éltek, és békességben. Nem hajtottak és küzdöttek azért pluszért, ami már felesleges lett volna, azon kívül amire szükségük volt egy tisztességes család és élet fenntartásához.

Sok időt töltöttek együtt, fontos volt számukra, hogy sokat beszélgessenek, sosem maradt el egy-egy érintés, vagy csak egy simogatás mindkét oldalról. Apró dolgok voltak ezek, de ez adta mégis az alapját a két ember összetartozásának és egymás iránt való örök elkötelezettségüknek.

Amikor az asszony várandós lett, mérhetetlen boldogság uralkodott el a fiatal páron. Örömükben sírtak és nevettek, tudták az életük végleg megváltozik és az addig megszokott szabad, vándor életüket egy más világ váltja fel, amit attól a perctől kezdve sosem bántak már.

Hosszú időszak vette kezdetét, ami elvezetett oda, ahol most voltak. A gyermeke születésekor sírt a férfi, ritkán tudott sírni, mert az élet megedzette és próbált minden szívtörő helyzetben is erős maradni, mutatni az utat.

Az élet rengeteg nem várt eseményt görgetett eléjük, de napról napra és évről évre erősebbé és összetartóbbá váltak és család voltak, tele felelősséggel és bizalommal egymás iránt. A nappalokat sok hosszú éjszaka követte, de a láng mindig megvolt, volt amikor pislákolt csak, de volt, amikor teljes lángon égett. Éjszakákat beszélgettek át, vagy csak feküdtek egymás karjaiban és hallgatták a kintről beszűrődő tücsök ciripelést. A férfi ugyanolyan hevesen tudott évek múltán is szerelmeskedni a nővel, mint fiatalabb éveikben. Gyönyörűnek látta gyermeke anyját és úgy tudod beleveszni minden alkalommal, mintha a legelső együtt töltött estéjüket élték volna át.

 A fiú szép lassan cseperedett, mindkét szülő vonásai megvoltak benne. Az anyja csodálatos zöld szemeit örökölte, de a mosolya az apja huncut mosolya volt.

Esténként a diófa „hintáján” ültek, hárman. Középen a gyermek, kétoldalt a szülök védelmező gyűrűjében, miközben fogták egymás kezét és a lemenő nap karcos fényénél boldogan és mosolygósan vártak az asszony pocakjában növekedő újabb élet eljövetelét.

Sok évvel később találkozót beszéltek meg egy tengerparti sziklánál.

A fiú már ott várta, mire L odaért a megbeszélt helyszínre. A szikla tetején ült, lába lelógott a mélységbe, felsőteste csupasz volt, csak egy rövid szárú nadrágot viselt. A haja kiszőkült az erős nyári napsugártól és a tengeri szél kiszárította barna bőrét.

A lány kék egyberészes ruhát viselt egy világos kis szandállal, az elmúló évek még szebbé és határozottabbá formálták. Megállt a fiú mögött, leguggolt hozzá és a kezével befogta a fiú szemét. A fiú nem hallotta meg, hogy a lány mögé lépett, mert a sziklát nyaldosó hullámok hangja felhallatszódott egészen a szikla oromig.

- Szia Szerelmem!

Súgta a lány, és mindkettőjük agyán átfutott az utolsó találkozás helyszíne, ahol hasonló történet játszódott le, de mind a ketten tisztán emlékeztek arra a pillanatra. A lány óvatosan a fiú mellé kuporodott, de egy kicsit félt a tátongó mélységtől, ezért óvatosan átkarolta törékeny kis karjával a fiú testét, hogy biztonságban érezze magát.

Nem szóltak egymáshoz, a távolban egy kis halászbárka lavírozott a tenger kékségében és azt figyelték mind a ketten. Két férfi dolgozott a kis ladikon, éppen a hálót vetették ki, talán bízva a bőséges fogás reményében. Utolsó nyári hetek voltak, és az augusztus vígan dübörgött és mint a nyár lezáró hírnöke a közelgő évszakváltás eljövetelét hirdette.

- Hiányoztál, el sem tudod képzelni mennyire!

És még folytatta volna a fiú a mondanivalóját, de egy csókkal tompított a lány a pillanatnyi feszült helyzeten.

Édes volt, és az az édes íz, amire folyamatosan vágyott éveken át. Néha álmában azért érezte, de csak rövid ideig tartott az a bizonyos érzés. De most újra valósággá vált és újra csak az övé lehetett!

- Nézd, annyi minden megváltozott és olyan sok idő telt el, kérlek, ne feszegessük az elmúlt évek nyomát, most itt vagyunk  és csak ez számít, mondta nyugtató szándékkal a lány.

A fiú megértően bólintott, de a lelke nem kapott teljes megnyugvást.

A következő órákat azzal töltötték mint azelőtt, újra kizárták a külvilág minden rossz dolgát.

A sziklát övező kis ösvényen ereszkedtek le a vízhez. A fiú ment elöl, biztosította a terepet a lány számára. Újra vigyázott rá és ez felelősséget jelentett számára, fontos volt neki, ha valakire vigyázhatott saját magán kívül is.

Találtak egy kis eldugott barlangot, ami egyből a tengerpart kieső részébe nyúlt, ott vertek tábort. A nap a legmagasabban járt, és meztelenül futottak be a hűsítő hullámok közé. Senki nem látta őket, csak az övék volt az eldugott kis félsziget. Sokáig játszadoztak a vízben - volt, hogy egymást nyomták le a víz alá, de volt, hogy csak összefonódva csókolták egymás vizes testét. Boldogok voltak.

A fiú rakott egy kis tüzet a parton, amit körbeültek és vígan énekeltek egy egy régi számot és nevettek csak bele a világba. Újra együtt voltak, úgy igazán.

Többet nem beszéltek a múltról és nem beszéltek a jelenről sem. Szép lassan esteledett, a fiú a lány testét szebbnek látta a tábortűz fényében, mint valaha bármikor is. Belemarkolt a fehér homokba és rászórta a lány hasára, majd szívet rajzolt az ujjával, a lány nem szólt, csak nézett a fiúra kislányos ártatlansággal és közben a saját száját harapta.

Újra egymásé lettek, csendben, minden szó nélkül.

- Mikor kell menned? Kérdezte a fiú kissé halkan, mert félelem uralta azt a kérdést, tudta mi fog következni.

- Többet nem megyek el, ott leszek, ahol Te vagy, válaszolta a lány -  ragyogott a tűz a szemében. Megfogta a fiú kezét, majd a fejét a vállára hajtotta és csukott szemmel hallgatta a tenger csábító morajlását, miközben a tűz végleg kialudt és onnantól a hold vigyázott rájuk.

Azon a bizonyos hajnalon a fiú a lány mellett ébredt, bár ez a lehetőség ritkán adatott meg nekik, de ez egy különös alkalom volt.. L továbbra is mélyen aludt. Egész testét verejték borította, miközben a lágy takaró hanyagul pihent a fiatal testén. Csak a korai napsugarak szűrődtek be a hosszan lelógó mélyzöld függönyön keresztül. Nem ért a lányhoz - félt, hogy felébreszti és óvta, féltette mindentől, mert az élete volt.

Halkan kimászott az ágyból és a fürdő felé vette az irányt, egy pohár csapvizet engedett magának és a tükörben lévő férfival nézett farkasszemet, elég hosszan tartott ez a kis közjáték. Halkan motyogott neki valamit, de nem kapott rá választ.

Visszatért a szobába, ahol közben a lány már kifelé nézett a hatalmas dupla ablakon, a haja szőke volt és hosszú, ragyogott a fényben. Mezítelenül állt és mikor a fiú belépett nem fordult felé. Megállt és nézte egy percig, gyönyörködött benne, nem siette el a pillanatot. Szerette a formás alakját, a tartását és minden apró részletét.

A következő pillanatban odalépett hozzá, de L továbbra sem mozdult, sőt csukott szemmel állt és nem szólt egy szót sem.

- Jó reggelt Szerelmem!

Súgta a fülébe a fiú, de nem jött válasz, a következő pillanatban megfordult és még mindig csukott szemmel állt, kezével a fiú arcát kereste és amikor kitapintotta a száját, óvatosan és olyan gyengéden ahogy csak lehet, megcsókolta a fiút. A lány ízé mélyen hatolt be a fiú testébe, egy pillanatra arra gondolt, hogy ez a perc a mindenség kezdete és egyben a végzete, akkor ott többre nem vágyott.

Átölelte a lányt, majd felemelte és óvatosan az ágyra engedte, a meztelen test látványa teljesen elbódította, az orrát a lány barna bőrébe nyomta és mélyet szippantott. Kacaj hallatszott és végre a lány is megszólalt.

- Szia Szerelmem!

A kis kaján mosoly a lány arcán, a ragyogó szemek és a kócos haj teljesen elvarázsolta a fiút. Majd beletúrt a hajába és hangosabban nevetett és ismételgette csak tovább.

- Szia Szerelmem, szia szerelmem, szia szerelmem, mint egy kislány, aki épp a legboldogabb időszakát éli és csak a jelen pillanat számít. A jelen pillanat, csak az számított és, hogy ott vannak egymásnak...

 Sokáig feküdtek még az ágyban, az a nap csak róluk szólt és a következő órákat szeretkezéssel töltötték, volt hogy csak összebújtak és hallgatták egymás rezdüléseit némán.

 Esteledett, mikor újra megébredtek.

- Mennem kell

Mondta L és megsimogatta a fiú álmos arcát, miközben kimászott a takaró alól. Szép lassan felvette a fehérneműjét, majd a szoknyát és végül ott állt talpig felöltözve, készen az indulásra, a szíve maradni akart, de a teste csak a parancsra várt.

 - Menj!

Jött a válasz jóval később, a lány az ágyszélére ült, megfogta a fiú kezét és megcsókolta. Még egy percet nézték egymást, de ekkor a korábbi mérhetetlen boldogságot felváltotta valami ismeretlen űr és üresség. Majd az ajtó becsukódott, ami egy kis huzatot hozott és a függöny meglibbent a hold fényében. A fiú aznap nem kelt ki az ágyból...

A világ tele van démonokkal és ennek köszönhetően, minden ember saját maga kis démona is. Amely ravaszul les ránk és az adott pillanatban nekiszegezi a torkunknak a kis beretváját.

Kutya egy jó idő van, miközben a november lehullatott leveleit taposva, rugdosom a megszáradt gesztenyét a hideg földön.

Eltelt a nyár, a fákkal őszülök én is. Tökéletes hónapok vannak mögöttem, és próbálok egy elviselhető telet megélni.

Szóval mostanság sokat álmodom, mindenről - jóról, na meg a rosszról, a megélt és a meg sem élt történetekről.

Reggelente nyúzott arccal, üveges tekintettel bámulok ilyenkor a tükörbe.

Így újra kísért a múlt, úgy látszik kitörölhetetlen dolgok ezek, pedig annyi, de annyi komolyabb megsemmisítésen estem át, hogy nem is értem, hogy lehet még ez.

Majd egy napon megvilágosodtam, és ekkor született meg a felismerés.

Persze nem osztom meg, nem segítek, mindenki találja meg számára a legjobb megoldást.

Na meg ugye az én megoldásom nem biztos, hogy a MÁS megoldása is egyben.

De mire is gondolhatok, egyszerű példa: Helyezkedj el kedvenc fotelodban, rakj fel egy lemezt, ami számodra örök, és csak bámulj ki a vénülő természetbe.

Aztán gondold végig a fontos dolgokat az életed során, amik befolyásolták vagy így vagy úgy az életedet. Majd vedd a fájdalmakat is, kicsit fűszerezd meg egy kaján mosollyal és tanulj meg nevetni, miközben mindvégig alázatos maradsz magaddal szemben.

Három dolog foglalkoztat folyamatosan. A ma, a holnap és a távoli jövő. Versenyfutás az idővel, az öregedő testünkkel és a vénülő szellemünkkel. Na meg a korlátok, amiket folyamatosan át kell ugranunk, akár ollózva - belehasítani, sőt kihasítani így egy szeletet a mindenből.

Megállsz, pihensz, újratöltődsz és startolsz. A szükséges lépesek, a felcserélése beláthatatlan következmények tárháza.

Mire akartam rávilágítani? Az írás címére, az örökös harcra, a belső érzésre. A pillanatra.

minden akkor és ott kezdődött, amikor is két sör után már épp a harmadikra pályáztam, (tudod azon jár az agyad, hogy kicsit édesebbre válts-e, vagy továbbra is ezt a félét borítsd magadba) és őszintén szólva nem számítottam egyéb társaságra.

majd megjelent…megjelent és ott áll pöckösen, határozott nőiessége sugárzott, az arca szédítően ragyogott!

pont, amikor nem várod, amikor eszedbe sem jut ennek a lehetősége, főleg nem, hogy azon kelljen agonizálnod, hogy lehet, vagy lesz e még terved majd vele!?

óvatosan kezeled ezt a helyzetet. első lépés persze, hogy nem rohansz, felveszed a ritmust, alkalmazkodsz a nem várt helyzethez.

tudod, hogy ez nem okozhat problémát, stratégia a fejben, felismerő képesség elvárt szinten működik, na és még hajlasz is rá, hogy fenntartsd a sanszot.

lehetőséget, ami adott, ami belepottyant az öledbe, pedig te csak a harmadik sörödre vágytál akkor még.

de ez nem lehet probléma, őszinte mosoly, majd apró, kissé óvatos kérdésekkel ostromlod, szinte érzi, hogy nekiestél, de persze nem úgy, csak olyan hízelgően.

pont mindig csak a határig mész el, és tudod mikor állj meg...vizsgálódsz, impulzusokat vételezel, megfigyelsz, magyarán terepszemlét tartasz.

szóval nem feszegeted a határokat, megállsz és vársz, várod a reakciót. erősen nézel bele a két szép szemébe, értse, hogy számára is már más ez az alkalom. mert ezt szeretnéd sugallni, próbálod megbabonázni, a lehető legrövidebb idő alatt, a legtöbbet kihozni a szituációból.

lehet érti, de lehet, hogy nem. nem baj, nem kell egyből a világmegváltó terveidbe beavatni. csupán csak betartod a mértékletesség íratlan szabályait.

finom teremtés, fogadra való, skatulyázod el magadba a szilárd tényeket, hogy végül is nem is baj, hogy megzavart a következő sörnél, naná, hogy nem, sőt jól is tette. már biztos vagy ebben.

 végignézel rajt ismét, már próbálsz zavaró lenni számára...mivel tudod, hogy tetszik, de figyelsz, hogy ő ezt  ne vegye észre.

majd megérik a gondolat, nem szeretnéd már elengedni, mert a lehetőség lehet elképzeléssé fejlődött mindeközben. de engeded elmenni. udvariasan megköszönöd az alkalmat. ő semmit sem sejt, a te fejedben pedig már körvonalazódik a kép. utoljára még ránézel, egy utolsó kis mosolyt elengedsz neki, amiben persze egy kis sajnálatot is belecsempészel, hogy érezze a veszteséget is.

kilép az ajtón, nem néz vissza, tartja magát, nőből van. igazi nőből.

a pulthoz lépve kikéred a harmadik sörödet és a szemedben már csillog valami, ami hamarosan beindít egy folyamatot és elindít az úton. mégpedig azon az úton, ami lehet jó és szép, vagy rossz és csúf vagy mindezek őrületesen csodás keveréke lesz, de a tied lesz!

A pisztolyból kivágódó töltény, egyenesen a férfi homloka közepén hatolt be a koponyába. Egy kevésnyi vércsík csorgott le az arcán, majd élettelenül előre bicsaklott a feje. Újra csend volt a szobában, hirtelen egy tompa koppanás hallatszott, amikor a fegyver markolata találkozott az ósdi parkettel.
A gyilkos még mindig a férfit nézte és a múlt képei játszódtak le előtte. Tíz év körüli szőke fiú labdázik egy nagytestű, de barátságos fejű kutyával, majd a kertkapu ajtaja felcsapódik és egy férfi roham léptekkel vágja be maga után. Hamarosan egy kalapos ember lép utána és több lövéssel teríti le a menekülő embert. Újra hideg járja át a fiú testét, ami a korábbi események okozta izzadság cseppekkel keveredve, visszatérítik a valóságba.
Szeme kitisztul, és egy nagy levegő vétel után, beindul az emberi ösztön. Hátrált kifelé a bűn barlangjából. Roham léptekkel szeli a lépcsőfokokat lefelé, majd az utcára érve, egy pillanatra megáll és visszanéz. Semmi gyanúsát nem észlelt, így az út szélére állva, még mindig riadt tekintettel leint egy taxit.

Hova lesz? kérdezi unottan a megőszült, idősödő sofőr..

Még nem tudom, csak induljon. kiált rá! Szinte parancsolja.

Az autó kigurult a forgalomba és a kipufogó füstjének homályába odaveszett minden emberi bűn.

Többet nem tért vissza a tett helyére, de egyben ott lezárta a múltat. Megbékélt a koszos és szédítő valósággal. Már nem is gondolkozott , a feje hátraszegve himbálódzott az autó hátsó ülésén. Akkor hirtelen nem volt cél, csak haladt a megírt sorsa után. Tudta, hogy sohasem nézhet vissza, soha..

A férfi arccal zuhant a földre, már élettelen volt amikor földet ért, így elkerülhetetlen volt a becsapódás. A kutya vad, félelemmel teli ugatásba kezdett. És a kisfiú könnyes tekintettel nézte a kalapos embert.

Itt álljon meg, hangzott el, majd egy 5 bankóst nyomott a "sofőre" kezébe és már ki is ugrott az autóból. Egy idegen környéken találta magát, minden sötét, és szürke volt. Olyan igazi ismeretlen, a kiút keresés rejtélye, amikor az ég is végleg beborul. Újra cigarettára gyújtott, majd óriás léptekkel elindult.

Benyúlt a zsebébe, egy lyuk tátongott a mélyén, de ez nem számított. Megragadta a tartalmát, egy ruhazsebkendőbe volt becsavarva.

Elővette és kibontotta a „halált hozó leplet”, és egy Lebel gyártmányú revolver volt a kezében. Második világháborús fegyver, amit egy zálogházban cserélt be az édesapjától megörökölt arany zsebóráért. Fájt a szíve, amikor az üzletet kötötte a kövér kufárral és megfogadta visszamegy az óráért, az örökségéért.

Ott állt és még mindig nem mozdult. Majd a szomszéd ablakról lerebbent a függöny és egy öregecske néni kémlelte a fiút.

Majd kinyílt az ajtó kis ablaka, amin az üveg már ketté volt repedve.

Segíthetek fiatalember?

Zavartan nézett az idős hölgyre és nem válaszolt, csak a fejével bólintott, mint aki ezzel megköszöni a segítségnyújtás szándékát.

Majd újra visszhangzott az emelet…

Tudok segíteni fiatalember?

Ekkor érezte, hogy nem úszhatja meg válasz nélkül és legkönnyebben így tud megszabadulni az alkalmatlankodó hölgy kérdéseitől.

Nem, köszönöm, én csak a Kovácsék….hangzott a válasz.

És lenyelte a mondta végét.

Erre az ablak becsukódott, de a függöny mögül továbbra is figyelte a fiút. Verejték csorgott le a homlokáról, izgalom járta át testét, szinte rettegett, majd végül nekiindult.

Óvatosan benyitott és egy sötét előszobába találta magát. Halkan becsukta maga mögött az ajtót. Nem ismerte a lakást, úgy érezte, mint aki egy labirintusba tévedt.

Olyan nagypolgári lakás volt, hatalmas szobákkal, hosszú folyosókkal. A falakon egy két jelentéktelen festmény díszelgett, por lepte már a padló kövét.

Ment előre és beleütközött vélhetően a nappali ajtajába. Markolta a fegyvert és tudta már nem hátrálhat meg, nincs visszaút, villant át az agyán.

Ahogy belépett a nappalinak vélt helyiségbe, a vén parkett szörnyű nyikorgásba kezdett a fiú súlya alatt, pedig nem volt egy robusztus alkat. Üres volt, sehol senki. Majd nagy léptekkel a szomszédos szoba felé vette az irányt. Az elszántság kiült az arcára, a félelem már megszűnt létezni. Hirtelen egy másik tudatállapotba került. Már semmi nem számít, gondolta. Ahogy belépett, a hintaszékben ült egy megöregedett férfi. Többnapos borosta lepte el arcát, az ablakon bámult csak kifelé. Az utcán elhaladó kis szerelmespárt figyelte, tudomást sem vett az idegen jelenlétéről. A fiú melléállt, ráfogta a fegyvert. A férfi felnézett és gúnyos mosoly vetült ki az arcára. Egy pillanatig egymás szemének tükrét kémlelték, majd a lövés robaja verte fel a lakás csendjét.

A srác hátracsapta a kalapját, gúnyosan feltekintett az égre és nagy léptekkel elindult, miután kilépett a sikátor homályából. Kellemes tavaszi szél fuvallata simogatta tarkóját.

Nem sietett, óvatosan taposta az út porát, miközben galamb turbékolás zavarta fel gondolataiból. Kissé feltűrte megfakult ég kék színű ingének ujját (könyékig, így szerette), melegnek érezte a levegőt. Az utcán nem volt nagy forgalom, csak a villamos zakatoló hangja volt hallható a párhuzamos utcából.Felnézett a nagytemplom órájára, és nyugodtan könyvelte el, hogy még csak 3 óra. Az az óra már gyerekkora óta a fontos volt neki, ha ezen a kitaposott útvonalon járt, rendszeresen felnézett.

Nem mindig az időt szerette volna tudni, csak maga a megszokás, a megszokások rabja volt. Talán olyan biztos pontnak érezte az életében, mint szinte semmi mást ennyire még nem érzett.

Odaért az épülethez, megállt és jól megvizsgálta az utca táblát Frankel Leó 5-7. Durmoltra el magában újra, hogy ezzel is megerősítse, igen jó helyen jár.

Aztán az épületet vette jobban szemügyre, de annyira vakított a nap, hogy egy elegáns mozdulattal a helyére csúsztatta a napszemüvegét.Ütött-kopott szemüveg volt már, a szárai olyan kutya rágta, de szerette, pedig már divatos sem volt. Nem érdekelte a divat, egyszerű kispolgári fiú volt, egy dolgos családból.

Kotorászni kezdett a zsebében, majd előhúzott a cigarettásdobozt és kivett egy szűrőtlent. Szájába tette és meggyújtotta. Import cigi volt, kéz alatt vette mindig valamelyik bűzös kiskocsmájában.

Ahogy az első füst kiszállt a világba, elmosolyodott és a ház falának támaszkodott egyik lábát feltéve. Élvezte a percet, élvezte a "szabadságot". Szabadságot, fogalma nem volt mi az, hogy szabadnak lenni, de abban a percben övé volt a világ.

Két hasonló korú fiú ment el mellette, de nem vett róluk tudomást. Határozottan a cigire koncentrált, mintha valami szertartáson venne részt és addig nem számít a külvilág.

Ingujját letűrte, hosszabb szőkés haját hátrasimította, majd a latrinába pöckölte a félig elszívott dekket.

Olyan régi nagy ajtaja volt az épületnek, két kézzel kellett nekileselkedni az ajtó felnyitásának. Egy hatalmas üres udvar tátongott előtte, aminek mintha nem lett volna soha vége.

Elindult, de még visszanézett a napsütötte utcára, mintha utoljára tehetné érzése szállta meg. A mohaszagú és penészes falak között falta a lépcsőket, egészen fel a harmadikra, ott megállt és a lábai elgyengültek, nem bírt moccanni. Hirtelen úgy érezte, mintha legalább egy mázsa nehezedne rá. Továbbra sem mozdult.

folyt..

kezdtem azt hinni, hogy az élet nem fog rajtam, túl vékony az a penge amivel húsomba vágna.
aztán újra bebizonyosodik, hogy nem így van.
eltelt a tél, se egy nátha, se egy megfázás, se influenza...nem fogott ki rajtam semmi.
de a tavaly februári calici vírust, idén sem úsztam meg.
úgy látszik testem bekódolta magába, hogy itt a tavasz, itt a calici, nesze, megkapod a már szokásosnak mondható adagot/adagod.
szerdai napon hazaérve, még semmi gyanúsat nem tapasztaltam, esti vacsora, majd kellemes pihenésnél már furán, elég korán elnyomott az álom.
gondoltam megesik, mégis csak dolgos nap volt ez is.
majd bő egy óra után megébredve, a gyomrom nem úgy muzsikált, ahogy én azt megszoktam, akár elvártam.
ekkor beugrott a tavalyi rémkép: éjszakai ébredés, ráz a hideg és valami iszonyú belső gyötrő érzés hatolt belém, nagyjából nem tudod eldönteni, hogy mi is a bajod, csak azt érzed, hogy "valami durván neked esett."
ekkor tudtam, újra itt van és kopogtat. nem, nem adom oda neki magam, tanulván a tavalyi helyzetből.
két órán keresztül ellenálltam, gondoltam legyőzöm, nem adhatom fel.
de erőm lassan elfogyott és nekivágtam, kimentem és onnantól kezdve elindult a téboly.
"sikeresen" nem aludtam azon az éjszakán, a századszori nekifutás után már nem volt minek kijönnie, csak erőltetett a gaz és csak gyötört reggelig. de olyan érzés párosult mellé, mintha a belsőm akarna kitörni, átadni magát a nagyvilágnak.
enyhén letörve, sápadtan, finoman kiszáradva vettem tudomásul, hogy újra megvert/legyőzött ez az aljas. a végén már közbe mosolyogtam, szinte kacagtam is azon, (térdre rogyva, meghunyászkodva a toalett előtt) hogy mit tud művelni az emberrel egy ilyen dolog és mennyire ki tudja készíteni a testet. de ekkor már újra erősebb voltam, mert láttam a végét.
aztán két nap ágyban, mintha kómába esne ilyenkor a szervezet.
szinte alig voltam ébren, csak aludtam és aludtam, ami végül is jól esett, csak eltűnt két egész nap az életemből.
na de ismét túl vagyok rajt...
hogy mi lesz jövőre, megismétlődik harmadjára? jó a kérdés.
de nem tudom, felkészülve fogom várni a kis szemetet, nem lehet, hogy belém egye magát és évről évre sanyargasson és hagyjam, hogy kiszívja testem minden pontját.

életedben egyszer, de akár többször is eljutsz/eljuthatsz arra pontra, amikor egy hatalmas szakadék választ el a túlparttól és csak az ide oda himbálódzó, rosszul kifeszített kötélen, vagy más esetben vékony, nem biztonságos deszka hídon juthatsz át.

a túlpart szimbolizálja esetünkben a változás esélyét, a szakadék legyen a megrekedés és a beletörődömség esete. ugye vagy nekiiramodunk vagy nem. ha nem, akkor marad minden a régi kerékvágásban, azaz gyávák és gyengék vagyunk, hogy megszabaduljunk a ránk nehezedő súlytól, ami már szinte a földre rogyaszt és majdnem halálra zúz.

Vagy nekivágunk, neki a kiszámíthatatlan útnak, mert az átvezető szakaszon, rengeteg viszontagság várhat, vagy egy rossz lépésnél, akár a szakadék mélye, a totális bukás és egyben a megsemmisülés lehetősége.

emberi természet, gondolkodás, érzelmek és döntések, amik tovább alakítják sorsunkat, sorsomat. de jelen esetben én döntök, csak én és nincs körülöttem senki és semmi. csak a saját belátásom és választásom. de a lehetőség adott. belevágok!

belevágtam, felnézek az égre, markolom a kötelet és lépek előre, egyet majd kettőt és mikor érzed, hogy megy, akkor a magabiztosság, mint valami külső formáló erő újra megszállja a tested és nem tekintesz hátra, hanem egyre nagyobb léptekkel mész előre. szinte már mosolyogsz, hogy ilyen egyszerű, magad sem hiszed. de aztán megcsúszol és kapaszkodni kényszerülsz és tartod magad, tartod az életet a kezedben, ami pillanatokon múlhat és hirtelen véget is érhet.

persze nem hiszed el, hogy akkor ott és úgy. az nem lehet, biztatod és nyugtatod magad, és még mindig kapaszkodsz, mert az emberi ösztön nem enged.

újra hinni kezdesz, majd az utolsó erőfeszítések árán kikecmeregsz a végzetedből és csinálod ismét és még keményebben mint valaha. mész tovább előre. már nincs ami visszatartson, tudod, így lesz a legjobb és nem kímélve, újra beleveted magad a pompázó, illatos világba, ahol minden hamis és minden csak illúzió.

de elégedett vagy, nyugtázod. mert vagy és létezel, csak ez számít. és újra helyére áll az egyensúly. és remekül egyensúlyozol, hisz tanultál a korábbi hibákból és egyre tökéletesebbé válsz. mint egy cirkuszi kötéltáncos, aki mindig ott lesz a rivalda fényben, a porondon és mi együtt szorítunk érte.

történt, hogy egyik reggelen nem pattantam ki az ágyból, úgy mint szoktam (na mert ugye így szoktam, azaz nem bírok méregdrága perceket hemperegni "feleslegesen").

ellenben gondoltam, kicsit még maradok és az agyam átkapcsolt, hogy is volt kettőezer-tízes év megidézésére. mért ne, legyen így, mert ami megéri, az megéri.

aztán, ahogy időrendben haladtam előre, rájöttem, hogy nem is kellene ezt a reggeli felkelést annyira eltolni/kitolni. majd ezen a napon többször tért még vissza ez a gondolat és a végén persze mindig elhessegettem.

fene vigye, de nincs mit vesztenem.

skizofrén hajlamaimat félredobván, este újra ott tartottam ahol reggel, már kissé frusztráltan éreztem magam, hogy minek gyötör ez a kérdéskör.

lehet, vannak időszakok, amikor számot kell adni bűneinkről és felidézni a szép emlékeket és elkönyvelni a megélt sikereket, bukásokat, kudarcokat.

gondolom, jut mindenkinek elég, és nem csak nekem.

na ne, már most, még ne…majd ha eljő az az óra, esetleg akkor, de addig minek is?!

és végre, másnap megvilágosodva, álmomban megoldottam, ennyi. ehhez is értek. ha nappal nem megy, old meg éjjel. ez új hitvallásom, mostantól mindent így csinálok.

továbbmenve, örülök, hogy végre ugrunk a naptárban egy újabb számot. mivel hosszú és fárasztó év volt és megérdemlem az év végi pikniket otthon - családdal, ahol degeszre eszem magam nap mint nap és a karácsonyfa illatot belélegezve, szunnyadok majd el délutáni álmomba.

remek lesz, ezekért a napokért érdemes élni. aztán hogyan tovább? új év, új remények, új jövő... kibaszott közhelyek. de csak azért írom le, hogy a kedves olvasó kedvét se szegjem és higgyünk a reneszánszban.

év végi láz, de kiráz, az év végi láz.

megint lázas vagyok, lázas vagyok az emberektől, akik naphosszat rohannak le és fel és erre meg arra.

mert újra év vége van, amikor meggyónjuk bűneinket, megszabadulunk az éves mocsoktól és fantasztikus, de hihetetlen fogadalmakkal lépünk az új esztendőbe.

új esztendő, tele reményekkel, hatalmas tervekkel, vágyakkal, de én már nem festek hamis illúziókat, én tudom, hogy nem így lesz.

minden marad a régiben. napok jönnek, majd mennek, mindig csak újra hétfő lesz, te meg barátom, csak rohansz előre és hajszolod a lehetetlent.

lenyugodva konstatálom magamnak, hogy minden a legnagyobb rendben van és lesz is,

mivel a világ nem áll meg és én pedig nem váltom meg ezt a világot, sőt továbbra is esetlen kis hangya leszek a többi 7 milliárd között.

majd egyszer valami beláthatatlan erő lemossa ezt a föld nevű bolygót is egy kiadós „esővel” és akkor eljő újra a kánaán.

felhők gyülekeznek odakinn, igazi viharfelhők és ez a kurva szél kitolván a meleget hozott egy kis hideget.

húsomba hatolva jártam este a pösti hideg utcákat, majd hazaérve szegényes gyertyafénynél kuksolva vártam a napkeltét.

a száraz kenyér maradékát, cincogó egerek megterítve fogyasztották jóízűen, majd a maradék barna sör cseppekkel oltották szomjúkat.

gondoltam had igyanak, az együttérzés határtalan és kölcsönös.

csillapodik a láz, lassan újra tiszta fejjel hallok és látok, az ürességek megszűnnek és újra a totális életöröm lép a hadszíntérre, ahol nem vár más, mint az a bizonyos hang, belső hang.

szóval rohanó ember, jól gondold át, jól gondold át.

minden perc és minden momentum számít, főleg, ha nem is vesszük észre a legfontosabb pillanatokban a jelet, és így túllépünk anélkül az életen, mielőtt igazából megélhettük volna azt a bizonyos percet.

nem gondolom, hogy mindig uralni kell a helyzetet és nem gondolom, hogy minden aprólékos dologra oda lehet figyelni.

embernek lenni különös érzés, és jól csinálni pedig nem más, mint kihívás és hatalmas önfegyelem.

folyamatosan kémlelni a rendszerben a hatásokat, amik újra és újra becsapódva okoznak érzelmi kihatást napjainkra, napjaimra.

aztán tovább sietve végig sem gondolom, hova jutottam, hogyan kerültem oda és persze, hogy fogadták ezt mások. persze ezen nem kell sokáig rágódni, mert máris belép egy következő zavaró tényező, ami ismét szétbomlaszt minden elképzelt elképzelést. micsoda űr tátong majd, ahol nincsenek nyertesek és nincsenek vesztesek, csak az örök élet reménye és a nap ragyogása mely tovább borzolja a kedélyeket és csak rohansz tovább és tovább és keresed a helyes ösvényt.

az út vége még nem látszik, de a kopott felezőn sietve tudod, hogy ott vár a végén valami, ami más lesz ismét, mint egykor volt, olyan korban, ahol még lehetett élni szabadon és lüktetett a vér, szinte pezsgett, lángolt a levegő.

majd felébredsz és máris minden újra a régi, rájöttél, hogy álmodtál valamit, az újjászületésről és azokról a fontos percekről, amikről az elején beszéltem.

majd belátod már minden a homály és sötétségbe veszve merült alá a mélységbe, ahol újra csend honol és megnyugodva visszaérkezel a nirvánába.

izgága gyerek voltam.
imádtam mozogni, az egy helyben ülés sosem volt az erősségem, édesanyám mesélhetne...
aztán a sport láza iskolás koromban már hamar elért-fertőzött, bár a tömegsportokért sosem rajongtam, de azért mindig mindenben jeleskedtem.
mondhatni fürge voltam, ami sok mindenben előnyömre szolgált.
szerencsére, a mai napig még mindig őrzöm ezt a tulajdonságot/adottságot. persze lassultam a gyerekkori tempóhoz képest, de még most is megállom a helyem.
nagyjából a középiskolás évek óta nem végeztem rendszeres (test)mozgást, kivéve a kerékpár, ami továbbra is nagy kedvenc ebben a bűzvárosban...ahogy siklom a kis vékony kerekűmmel éjt s nappal.
aztán 2évvel ezelőtt jött az egyik ütős játék megkedvelése, amiben már érzésre megtaláltam a kedvenc, testhez álló sportot és mondhatom végre már van némi eredmény is.
majd nemrég, újra rúgni kezdtem a bőrt is, ami a középiskolás évek kedvenc mozgás féléje volt és most újra a pályán.
de, hogy ne legyen vége és jusson minden napra valami, a futás örömét is magamhoz vettem, így ezzel is verejtéket csalok testemre, kipirult arcomra.

mért is írom mind ezt le? csak a figyelem felhívás végett!

mozgáshiány életem már a múlté és szerencsére pár éve már a rendszeres és a folyamatosan növekvő terhelés mellett, megtaláltam az élet ezen szeletét, hogy tovább fejlesszem testem és lelkem ezen szakaszát, egyensúlyát.

végiggondolva mit eszünk, mit iszunk és mennyire károsan élünk, na és még ha nem is mozgunk, az maga koporsó szeg, amit mi magunk verünk bele a kiválasztott örök élet házába.

abban pedig pláne nem hiszek, hogy mozgás nélkül jól lehet érezni magunkat ebben a zűrzavarban és így megtalálhatjuk a közös hangot az élettel.

megint itt tartunk, itt, hogy megszépültek a fák és a természet készül a pihenésre.

mostanság nem túl sok minden történik vagy foglalkoztatna komolyabban, kifacsartam magam a nyáron és most én is megkezdem a medve effektust...hasam megnőtt, az oldalamon méretes úszógimik jelentek meg, igen én is felkészültem a zord télre...készen állok, raktárkészletem feltöltve.

Na de ezen a vasárnapon a nap is eltűnt, pedig az elmúlt hetek égbolt látványa nem ezt produkálta.

rotyog a pörkölt, közben egrit iszom, így kora délután.

aztán még is vannak dolgok, amik foglalkoztatnak a lelkem mélyén, ott túr benn, jönne kifelé, de persze nem tud kitörni, nem engedem.

lassan átgázolunk a télbe, és a lehullott sárga majd bebarnult levelek is visszakerülnek a föld belsejébe és a kopárság ura lép a színre.

további intézkedéseket nem rendelek el, így várni kell még a világ különleges változására, hogy mindenki elégedettebb legyen.

most csak koncentráljunk a mára, na és esetleg a holnapra. majd a tavaszi szellő úgy is felborzolja a penge élen táncoló idegrendszerünket vagy a kedélyeket és egy lépéssel közelebb kerülünk a tökélyhez.

mostanság folyamatos időzavarban vagyok, azaz jóval később publikálom az adagot, mint ahogy megírom azt.

azon kaptam magam, hogy újra eltelt egy év és megint anyum azzal fogad reggel, hogy fiacskám boldog születésnapot.

ejj a fenébe gondoltam, már megint ez a fránya nap van, mivel én soha életemben nem nagyon tudtam örülni ennek az alkalomnak, vagyis nem nem örülni, hanem inkább kiemelten kezelni nem sikerült, nem jelentett túlzottan soha semmit, egy átlagos nap volt csak és marad is, ha addig élek is. meddig is?

de végül eltelt, nem változott sok minden, kaptam egy adag üzenetet, meg telefont, hogy boldogot, örültem is neki, de végül is sokat nem nyom a latba, ezek csak felszínes dolgok ugye...

érdekesség, hogy olyan embereknek is eszébe jutottam, akiknek már nagyon régen nem szerepelek az életében, azaz arról a felvonásról már lehullt a függöny, és persze ezt megfordítva is le tudom vezetni, na meg akiktől jól esett volna, de mégse. na hát ilyen is van:)

majd rájöttem, hogy azért nem szeretem ezt a napot, mert ilyenkor kicsit én vagyok a középpontban, valahogy meg szerepelni nem igazán szeretek.

de elhatároztam, hogy a következőt nagyon fogom élvezni. mért?

mert ugye elég kerek lesz, úgy nagyjából 20, végre:) nekem megfordult az óra és visszafelé jár/kel az a mutató. remélem valami kiválasztott vagyok, remélem!

tudom-tudom, kurva sokat írok az időről, (azaz elég sűrűn felbukkan az írásaimban) meg, hogy rohan, na meg, hogy öregszem meg ilyesmik, de már megint az van, hogy összejöttünk és már a 10 évesre.

igen, most volt a 10 éves érettségi találkozó. nem meglepő, hogy ismét fogom a fejem és már csak mosolygok, hogy ez azt jelenti, hogy már várom a 15 évest, hahaha- őszintén szólva ki a fene várja?!

na szóval elmentem és azt hiszem jobban éreztem magam, mint az előzőn, pedig sokkal kevesebbet italoztam és nem a pia teszi az...

jó volt kicsit barangolni a régi falak között és találkozni a 85%-al.

aztán beülni a régi padokba és kicsit mesélni magunkról, na de aztán, ez kurva érdekes volt/lett.

mért?

mert azon kaptam magam, hogy rajtam kívül egy ember volt, aki még hasonlóképp éli meg az életét:) azaz majdnem mindenki csak hajt, zsúfoltak a napjai, komoly kapcsolatban él és szinte alig van ideje magára: szórakozni, hobbinak és sportnak élni, na meg a barátoknak, jókat sörözni és még sorolhatnám.

majd elgondolkodtam, hogy vajon én csesztem el? én csinálom esetleg rosszul vagy esetleg jól? mert ugye ha a százalékos megoszlást nézzük, a helyzetem siralmas, de valahol még sem gondoltam/gondolom így.

igazából tök mindegy, ki melyik úton éli meg és éli le a kis életét, valahol az számít, hogy az adott percben jól érzi-e magát és tud-e boldog lenni, ki így ki úgy...

és ennek tükrében azt hiszem, nekem ez a fajta életvitel még mindig megfelel és megfelelő.

még...

na megtekertük ezt is, (na nem a mennyország kulcsát) azaz letekertük, mivel cigiket már nem tekerünk ugye, így a nagykorúság mezsgyéjén.

végre 4 év után, újra körbekerekeztük a tengert, a magyar tengert.

kicsit múltidézésbe is kezdek, és szívesen emlegetem fel az első tourt, amikor 4-en vágtunk neki - 2 napra.

így erre programoztuk be a fejünket a testünket és a cangákat is.

persze, nem felejtve, hogy előző este "zsoca napok" alkalmával, még hajnalig italoztunk, majd egyik kedves útitárs, szinte lefekvés nélkül ült a bicóra keszthelyen úgy, hogy előtte 1 órával még a saját kertjükben kézenállásokat próbált akrobatikus módon imitálni/lekövetni/előadni.

igazából, az volt akkoriban a valós teljesítmény túra, és nem az ám, hogy inkább élvezzük a tekerés adta örömöket, na meg a balcsi körüli csodás élet hangulatát és persze a táj és a friss levegőt rengeteg sörrel és ráadásként gyönyörködjünk a szép magyar lányokban.

de ez a mostani most már inkább volt hasonló az előzőekhez, amit írtam.

ismét négyen és nem az előző hárommal és már nem kettő, hanem három nap alatt.

gondolom érthető, ha meg nem, akkor nem.

jó volt, csak mint minden jó gyorsan eltelik, pedig mi nem siettünk, csak az idő sietett, megelőzött minket és innentől kezdve mi is belehúztunk, bele kellett húznunk.

lehet, ahogy öregszem és ezek a tekerések napszáma majd egyre jobban kitolódik,

azaz akár 10év múlva már lehet, 1hét alatt tudom/akarom  csak letekerni/körbetekerni.

de milyen is volt…

meleg és sörös és fürdős és nevetős és közbe kicsit szenvedős, de újra megérte, mert mindig ad valami kis pluszt az embernek, hogy azért csak körbe ment és újra körbe menjen majd ismét.

Nem fejtegetném tovább ezt az érzést, aki szeret  pedálozni és élvezni ez idő alatt társult páratlan örömök tárházát, az vágjon bele és elhiheti, nem bánja meg!

esélyek és latolgatások

verseny van, kurva nagy verseny van az élet minden területén.
ahogy anno az öreg mark rentonnak is megmondta a "csaja", hogy változnak az idők és már ő sem lesz fiatalabb. mennyire igaza volt...de mennyire.
na hát most ezt érzem én is.
na meg ugye versenyezni jó, mivel ebben a világban már mindenért meg kell küzdeni.
ellenben régen, abban a kis finomabb és lassabb világban, maximum a gyümölcsösből (értsd: kertnek) eltulajdonított ordas gazda elől kellett futni, persze ez a napfényes gyerekkor időszaka volt, amikor még kócosan és napbarnítottan mosolyogtunk egymásra.
most már nem ez van teljesen. kócunk is lelapult, vagy egyszerűen csak kihullott és már a barnaság se adott (kötelezően) minden nyáron.
mesterséges barnaságra meg ugye  semmi szükség, az már túl hamis.
szóval ott tartok, hogy kupa van és végre megyek a második meccs elébe.
várom, kihívás és teljesítmény, amire szükség lesz a pozitív eredmény eléréséhez.
aztán az élet más területei is állandóan versenyben állnak.
de kiszálltam pár "csatából" és most csak magamra koncentrálok, és ezzel elmúlik
az eddig kínálkozó közös jövőkép ábrándja is és a felépített düledező várfal támpillérjei újra rogyadozni kezdenek. van pár deszkám (kissé korhadt/megfásult kivitelben), de most nem dúcolom alá, rogyjon össze és vesszen a múltba, ha ott a helye? akkor ott a helye (gondolom én, gondolja más, gondolja mindneki úgy, ahogy csak akarja).

és hogyan tovább? előre, most csak az esti 6órásra figyelve és ilyen apró léptekkel tovább és tovább azon a hosszú úton, ahol sok küzdelem vár még, hogy megvívjuk a saját kis háborúinkat.

lassan napok telnek, miközben
a fényes nap borítja be az eget.
fuvallat száll a réten,
mely a pislákoló tulipánok szépségét
borzolva- hajtja őket bele a porba.
lábnyom a humuszba, megtört ölelés
vár kiengesztelő vigaszra.
már szél tépázza hajam,
lassan eltűnik a boldogító kacaj.
lassan eltűnik a boldogító kacaj.
lépked a nyár nagy iramba,
fuss utána megriadva.
nem enged a szorításból,
égnek a szívek a vágytól,
tobzódás az örökkévalóságtól.

úgy 10ezer méter magason repülsz, simulsz a felhőkhöz és a felhők is simulnak hozzád.

csend van és úgy érzed minden rendben.

persze rájössz, hogy tériszonyod van az egésztől és elkezdesz pánikolni.

de ura vagy a helyzetnek és visszaállítod egyenesbe a kormányt. szorítod keményen, förtelmesen keményen.

kicsit aggódóan kémlelted a világot, lehet most megszűnik minden, itt ennyivel véget ér-kérdezed magadtól...

de nem , persze ennyivel nincs vége, folytatódik az út.

még mindig repülsz, csak most nincsenek koordináták és nincs pontos cél, próbálsz fent maradni, mert ha lezuhansz és még lejjebb süllyedsz, az már biztos nem szerencsés.

kevés a levegő, szinte fojtogat, érzed nem jó ez így, de még is ragaszkodsz a lehetetlenhez.

erős légy és kitartó és ne add fel a célokat, amik szükségesek ahhoz, hogy pontosan elérd azt, ami elérhetetlen, hoppá! micsoda közhely: nevess, kacagj, kiabálj, súgj, ölelj, fuss és viseld méltósággal.

méltósággal, micsoda szó, micsoda forma, micsoda jelentés és tartalom. ezt tanulni kell.

de hisz még lebegsz, még fent vagy még lélegzel, nem zuhantál le, csak azt hiszed.

vagy csak képzeled?

na ezt fejtsd meg!

képzeljük el, hogy egy szigeten csak mi magunk vagyunk és senki más, se család, se barátok, se nők/(vagy férfiak) -persze ha nő az a lény aki a szigeten "magányos"...

innentől kezdve van egy szigetünk, rengeteg vízzel körbe, sok sok napsütéssel, egész évben nagy meleggel (persze alapfeltétel, hogy a sziget ezeknek a körülményeknek megfeleljen) élő- lélegző gyönyörű és termést adó növényzettel és minden ami jó...és szem-szájnak ingere.

innentől kezdve mihez kezd az ember az életével?

reggel felkel, a táj lenyűgözi, fürödhet a frissítő óceánban, csodálatos trópusi gyümölcsöket lakmározhat, egész nap pihenhet.

megszűnik az idegeskedés fogalma, de még is baromi egyedül vagyunk a kis szigetünkön.

na akkor, kell ez nekünk?

mi történik, ha érkezik a szigetre egy lány? igazából semmi, akkor már ketten leszünk...

azaz mindenen osztozunk, közös a sziget adta gyönyör és együtt habzsoljuk az élvezetet.

na most már ez a felállás kicsit megfelelőbb (én) úgy gondolom.

de persze ne feledkezzünk meg arról, hogy a dolgok nem  mindig egyeznek meg.

a lánynak nem jó a kókuszdió, banánt szeretne, de a szigeten nincsen banán.

mi történik, feszültség keletkezik és persze a sziget két lakója között elindul egy folyamat, ami negatív hatások miatt romboló jelleggel bír.

mit tehetünk? szerzünk banánt,

hogyan? átúszok a másik szigetre...vagy a lány úszik át a másik szigetre (végülis ebben a példában most ő akar banánt, de persze akarhatnák én datolyát, mindegy melyik oldalról vizsgájuk és közelítjük a kérdést)

gondoljuk tovább a kiindulási helyzetet, amikor csak mi voltunk a szigeten (fiú vagy lány), és most egy új szigetre kerülünk,  mi fogadhat ott:

variáció 1...

variáció 2...

és így tovább és tovább....

most pedig olvasóm - te vagy az fiú vagy az lány...és te vagy azon a szigeten.

na tessék kérem, ne tessék izgulni-előkerültem.

nem mintha elvesztem volna, de még is csak nyár van és ilyenkor zajlanak az események.

zajlanak: csuda zöldek lettek a fák, a legyek is megjelentek, a szúnyogok is végre csípnek már éjszakánként, a lányok is levetkőztek, na és én is többet mosolygok. ez a nyár hatása...
3 hónap, ennyi ideig tart ez a jótékony áldás, tessék élvezni.

átgondolva a nyári terveket, hát nem szőttem nagy álmokat, de minek is, inkább sok apróból formálok egy nagy kerek egészet. tudod ez olyan mint amikor veszel egy 2kg-os házi veknit, na tudod,  olyan tojásdad alakú(t)

az úgy igazán egyben van.

aztán teljesen mindegy is, hogy alakul, nem a végső elszámolás számít majd, hanem a közben megélt apróbb dolgok értéke, mert ugye azok lesznek, vagyis állandóan vannak, csak mindig más intenzitással.

de lassan üt az óra és éjfél, és hiába van végül nyár, a nap nekem is csak 24 órából áll, és most az jön mikor elhasználok ebből egészen pontosan 7órát, aztán beosztom a következő 24 órára - spórolok, soha nem lehet tudni:)

mondanám, hogy most ismét eltűnök (egész nyárra is talán), de nem írom ki az oldalra, hogy nyári szünet miatt zárva-zárva táblám meg hát sincs.

meg hova is mennék, jó itthon nekem... még is csak itt a helyem, hogy támasszam azokat a hülye falakat és részt vegyek a napi zuhatagban, ami folyamatosan felülről ömlik lefelé- ömlik ránk.

de hisz nyár van, így gyorsan meg is száradunk és már is tovább élvezhetjük az életet.

ma estére viszlát, hamarosan jelentek, akarom mondani beszámolok, persze sok egyéb mással, vagyis különleges meglepetéssel nem szolgálhatok továbbra sem, csak tartom a formám.

azt-a-mindenit.

az irodalmat ennyire összepárosítani a zenével, azaz hogy ennyire bámulatos összhang legyen, na hát bravóóó bravisszimó!

ehhez kell pár nagyon jó vers, na meg persze azok a fantasztikus előadók, akik elmondják/felmondják ezeket a remekműveket.

az előadás módjuk tényleg tökéletes és kellett hozzá egy Yonderboi is, akinek a zenei múltját nem kell bemutatni...

- ismerjük, hallottuk az eddigi keze munkáját és most újra megmutatta zsenialitását és a művészethez kapcsolódó remek ízlését…

és egy kis ínyencség ebben a rövid kis darabban, hogy Pilinszky a verseit saját maga mondja el, azzal a kissé érdekes de erőteljes hangjával, ami valahol a múlt keveredését okozza a jelennel, és ez valamiféle varázslatot és időutazást kelt az emberben, a hallgatóban, a csodálóban.

akit esetleg érdekel:

http://www.origo.hu/programajanlo/20100507-yonderboi-egyenes-labirintus-verses-hangjatek-mix-mp3-a-mixmag.html

a cikk közepén letölthető!

hajrá

végre!

újra adott valamit...úgy igazán szabadon, minden giccs és konvenció nélkül rátaláltam arra a lemezre, ami ismét megmutatta a zene tökéletességét.

nagyon hosszú ideje "porosodott" a merevlemezemen és egyszer talán még le is pörgette a "korong égetőm", de érthetetlen okból többet elő sem vettem.

eddig!

de megállj, múlt hétvégén kezdődött, amikor valami ismeretlent akartam hallani és ekkor kutatva megtaláltam és gondoltam mért ne!?

lepörgött, 42 perc -nem több és nem kevesebb...éppen elég ahhoz, hogy kiélvezzem minden percét.

belém nyilallt valami, és az elmúlt pár nap során nagyjából 30-szor pörgött le ismét...

nagyon lassan ismertem meg, de most már minden apró hangja bennem van.

ilyen lemezt összerakni, na igen, a zene itt kezdődik és nagyjából itt is ér véget.

Na és hol voltak eddig az életemből? na jó kivéve egy 92-ben megjelent számukat: "Creep" címmel.

és most, 15 évvel későbbi albumról írok neked kedves Olvasóm és ha még nem találtad volna ki, az előadó a Radiohead az album pedig In Rainbows.

Rád bízom, hogy meghallgatod-e, de elhiheted 42 percet biztosan megér!

egészen biztosan!

:)

kicsit a filmekről, vagyis a kedvenceimről...

előkeresvén a számomra 5 nagy klasszikus darabot, gondoltam majd időt szakítok rá, hogy újra végig nézzem már már sokadjára mindegyiket.

várom Travist ahogy ül a taxijában és a gondolatai felemésztik elméje bugyrát, aki megjárva Vietnámot, próbál New Yorkban élni és érvényesülni a szabad akarata és belátása szerint. teljes átszellemüléssel halad a végzete felé, de közben hiszi, hogy Ő az aki megérett arra, hogy rendet tegyen abban a kibaszott koszos és züllött városban.

majd átváltok a kedvenc trilógiámra, amire biztosan rámegy egy fél szombatom, de megéri Brandóval és a fiaival elkalandozni az 1900-as évek közepére, ahol kissé beleélhetem magam a maffia és a család sérthetetlen kötelékébe és a 3 generáció együttélésébe.

majd a francia remek felé veszem az irányt, ahol "Nem a zuhanás számít... A leérkezés."   a francia külvárosi fiatalok kilátástalan helyzete, a napi életük, a zenéjük, a cigik és a már szokásos rutin sodródás -jó hangulattal ötvözve, de mégis a történet film végére tragédiába torkolva.

majd egy kis Zűr Zavart okozva Sean Pennékkel elszellemülök a csillogó életük de mégis káoszban élt "managger" életükben, ahol a zavart gondolatok mellett a kokain a fő úr, de mégis él bennük érzés az élvezetek és érzéki örömök mellett.

és persze a végén, hogy a magyar filmgyártás se maradjon szégyenben -előkeresem a Tesót és Artinékkal együtt felveszem a budapesti ritmust, hogy könnyed, hangulatos másfél órában legyen részem, és persze a végén a tökéletes Casablanca véggel amit finoman csempésztek bele e magyar alkotásba.

ráadásként pedig (tudom ez már a 6.-ik) Momoval töltöm az egyik estémet, azzal a párizsi zsidó kis sráccal, aki magára maradt az életben, de az öreg muzulmán fűszeres magához veszi és a két ember élete az egymással való kapcsolatuk hatására teljesen megváltozik és így méltó kiteljesedést nyújt az emberi kapcsolatok megvilágítása a Korán Virágai-ban!

 filmek értékelése: 5/5

ajánlom mindenkinek!

múlik az idő.

elfelejtettem, hogy van egy blogom, vagyis inkább azt felejtettem el, hogy ezer éve nem írtam semmit.

nem mintha nagyon lenne mit, csak ahogy beléptem és rákattintottam a statisztikára, meglepett, hogy a kitartó látogatók száma 1-5 közé esik -napi szinten. (még mindig)

persze lehet, hogy kevés vagy lehet sok ez a szám, de köszönöm a lelkes olvasóknak, azaz azoknak az embereknek, akik naponta megnézik, hogy jártam erre felé, a saját blogomon.

őszintén megmondva- most ittas vagyok! (kellemesen részeg)

egy alapos borozás után vagyok itt (este 9óra sincs még), és kedves látogató hidd el, úgy érzem én is magam mint egy vendég.

vendég, aki elmegy egy vendégségbe, itallal majd vacsorával kínálják és persze próbál visszafogott és kimért lenni.

kedvesen mosolyog, őszintén bólogat és próbálja a legjobb formáját hozni/adni.

érkezéskor ajándékot visz, búcsúzáskor köszönetet mond és várja a következő találkozást.

és most ülök az ágy szélén, ölemben a laptop és fogalmam sincs, hogy minek gépelem ezeket a sorokat.

múlik az idő!

10 percre próbálok újra figyelni rátok, rátok akik figyeltek rám és esetleg kíváncsiak is vagytok.

belekortyoltam a pohár borba... már nem ízlik és hamarosan bontok egy sört, mert még is csak azt szeretem igazán.

lehet nem kellett volna így ide pofátlankodnom és próbálni írni valamit nektek, de mért ne...még ha kicsit részeg is vagyok?!

ez az én oldalam és a jogom meg van hozzá.

ugye?

elismered hű olvasóm -aki néma, csendes és nem szól és nem reagál, de itt van velem és figyel.

életemben nem síeltem még, és úgy gondoltam eljött az idő,
igen, eljött az idő hogy "felmásszak" végre egy magas hegyre, felcsatoljam a léceket és elinduljak, lesz ami lesz alapon.

na de ez nem így kezdődött azért…
pénteki napot írtunk és nekivágtunk 18-an a szlovén hegyeknek.
kissé álmosan, az autó hátsó ülésén gubbasztva, még a meleg ágyamról fantáziáltam…
sajnáltam itt hagyni a finom langyos tavaszi napokat, hogy cserébe hideget, havat és zord időt kapjak.

aztán megérkeztünk.
fent már télies idő fogadott, de a táj szépsége, a friss levegő és a jó hangulat alkohollal dúsítva kárpótolt mindenért.
esti síelésre indultunk végre, kivilágítva a pálya, hangulatos hóeséssel bele az arcomba, sí szemüveg nélkül.
anyátlanul éreztem magam, amikor a legelső alkalommal a tárcsás felvonóról útközben lepottyantam - fekszem a hóban, sötét van, a lécektől szinte mozdulni sem tudok.
és a gondolat hogyan tovább?
gondoltam átvágok a felvonó és a pálya közti részen…hahaha na ez nem így megy ám, lécek a hátamra és elindultam…
síbakancs a lábamon, menni szenvedés így, de sebaj, menni kell tovább…
egy lépés térdig érő hó, másik láb szintén térdig hó.
 

isteni

mozogni sem tudok, csend körülöttem, sötét, szakad a hó, na és persze hideg és a szél…
remek, gondoltam kisebb túlérő programba csöppentem, erről előre senki nem szólt nekem...szemetek!
mindegy, kikecmeregtem és elindultam a csúcs felé, nem mondom mennyire utáltam már az egészet és csak utána kezdődött az igazi szenvedés a tortúra a megpróbáltatás.

felértem-éljen a csúcs, lenézni is alig merek.

bakancs csattan a kötésben, kesztyű fel, bekészülök, gondoltam nagy útra indulok.(egy nagy korty)
és persze ekkor még nem tudtam, hogy leérjek az 5perces pályán az nekem 1órámba fog kerülni.
nem ecsetelem, de estem, keltem, fetrengtem, szenvedtem, utáltam, háborogtam, nevettem és majdnem feladtam.
pancsernak éreztem magam, egy kriplinek aki vagy 30-szor feküdt el a hóban és többször esélytelen helyzetben- kicsavarodva és mozdulni is alig bírt.

végül leértem és azt mondtam ez nem az én sportom.

de nem folytatom, amire vége lett, egészen jól ment, sőt közbe "száguldottam" érzés fogott el és már szerettem.

ha jövőre lehet, visszatérek!

a hold "sütött" sőt ragyogott, a tél által megtépázott pázsiton gázoltam, miközben kerülgettem a kutya maradékot.

érdekes volt az előzmény...és végül magányos sétára indultam, melyben hittem ma én vagyok a hős de egyben a vesztes is.

közben feltekintettem az égre, és csak néztem a csillagos eget, amíg magamba lélegeztem jó mélyen és mélyre a friss tél-végi "szagot" amíg orrlyukamban majd orrjáratomban nem fedeztem fel egy ismerős illatot.

tűnödtem az illaton, hiányzott.

nem volt hosszú séta, de gondolataimat rendezve tudtam idő kell.

éjfél volt, de nem voltam álmos, az utca és a dunaparti rész kihalt volt, egy kóbor kutya jött csak szembe, de rám se nézett-kutyába se vesz(lek) gondoltam gondolja...

aztán a kiindulás helye: start-cél állomást érve, utoljára tekintettem fel az égre, és mintha minden csillag rám figyelt volna, mintha sajnáltak volna, pedig nem volt miért.

a motor hangja felcsendült, mint egy dallam csak játszott a fejemben és már nem gondolkodtam.

átszelve a várost hazatérve tudtam ez lesz/volt az utolsó.

kérdezem én, tényleg ez lenne az utolsó???

majd meglátjuk.

:)

elkezdődött valami megmagyarázhatatlan változás bennem, mintha naponta születnék újra de persze ehhez az kell, hogy naponta meg is haljak.

az érzéseimnek sokszor nem vagyok az ura vagyis rosszul fejeztem ki, nem ismerem csak pontosan őket és ezért cikázok az elvetemült gondoltaim között, ahogy egyre jobban magamra húzom a takaróm, szinte már a fejem búbja is eltűnik.

de persze tudom, hogy ez mit sem számít már...

mivel újra felkelek és hétfő van és minden kezdődik előröl.

sokszor gondolom unalmas az élet, de persze mindig rácáfol ez a nagybetűs, de minek? nekem aztán ne bizonygasson semmit. független vagyok tőle vagy csak szeretnék.

na de ezen nem lehet görcsölni, továbbá az foglalkoztat mostanság, hogy mi is lesz 5év múlva...

5év...rettentő távoli és hosszú idő, de aztán egy pillanat csak és itt lesz és utána meg megint a következő 5év borzolja majd az idegeimet, ha hagyom.

és végül tényleg majd elmúlik az élet és a végén nem születek újra mindennap, de hát minek is, hogy tényleg unalmas legyen? :)

nem, ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak, meghagyom másoknak.

ideje volt pihenésre adni a fejem, belátom elfáradtam.

kicsit kimerültem és a szervezetem elkezdett védekezni, azaz felhívni a figyelmemet erre betegségek formájában.

túlhajszoltam magam lelkileg-testileg és most 2hét sport és züllés nélküli, sokat pihenős/alvós életmódott fogom választani.

ugye a lelki/testi nyomás hívjuk stressznek kihat az egészségi állapotra is és így utolért engem is ez a fene.

kezdődött minden, hogy egy éjszaka azzal telt, hogy hajoltam a wc fölé, jött aminek jönnie kellett, majd annyira leszívott, hogy 2 napig szinte nem volt életjelem...

majd egy meccsen egy kikényszerített helyzetben térdemre estem teljes súlyommal és így kicsit lassan gyógyul a jobb lábam, remélem lesz még olyan mint régen, remélem.

majd kötőhártyagyulladás szállta meg a szemem/szellemem és most ez ellen küzdök ami megint furcsán hat ki napjaimra.

szóval pihenek,

ideje volt pihenésre adni a fejem, belátom elfáradtam.

végre ideért az ünnep és a cukor már a fán, az illat a lakás minden zegzugában, ó de vártam  már...

de lassan mire a posztomat is megírom, véget is ér a kiskarácsony nagykarácsony, álleluja!

na szóval ott kezdődött minden, hogy állok a tömegben valamelyik bevásárló vacak közepén, boltról boltra botorkálva érzem a nyomást, már feszít, hogy mért is kell ez nekem.

és amikor az élelmiszer része következik a de csudás bevásárlásnak már írtózom az egésztől, mivel akkora a választék mindenből, hogy lelkesedésem romokban hever, esélyem nincs a választás majd a döntés lehetőségének helyes megítélésére, így fejet lehajtva vonulok el.

leszögezve-ez nekem nem megy, andalgok és rájövök, nem hiába a 80-as évek kor szülöttje lennék és oly korban éltem én amikor az üzletekben szerencsére mindenből kettő jobb esetben három azonos termék létezett és akkor egyszerű volt még a döntés.

bementél levetted és vitted, pikk pakk működött a folyamat, most pedig órákat nézegetsz és nem látod a végét.

megint karácsony van, újra ünnepelünk, bár én inkább csak eszem és dagadok, mivel a bejgli még le sem ért és már kezemben a piskótatekercs és falok, majd a szemem jár körbe mivel folytsam le ezt mind és azon tűnödöm, hogy tényleg ész nélkül fogyasztok/fogyasztunk?!

egyik kedvenc dolog az életemben.

 a mai napig  nem bírok és persze nem is akarok megszabadulni ettől az élvezeti forrástól, létszükségletem.

 nem vagyok túl válogatós, de minap a kezembe került Miklós napja révén egy olcsóbb változatú csokitélapó és persze leharapva a fejét tapasztaltam, mily bűn rossz íze is van és nem beszélve napjaink szaloncukráról, amikor teljesen már mű ízzel van ellátva/felruházva...

 szóval kiábrándulás.

 kissrác koromban (a 80-as évek közepétől 90-es évek elejéig) mindig vártam édesanyámat hazatérve a munkából, mert az egyenlő volt az aznapi édesség adag megfelelő mennyiségének azaz a szervezetem által előrt napi adag szükségletének a pótlásával.

 hazaért és máris a táskában túrva kerestem a bódítószert az én kábítószeremet.

majd egykori osztálytársammal, nevezzük Andrásnak, (aki szintén csoki őrült volt) betegesen fogyasztottuk az édességet napi több 100grammot ettünk meg, amitől tényleg hittük, hogy kábulunk, azok a csodás kisiskolás évek.

sikeresen még most is függő vagyok, és azt gondolom, hogy életemet végig fogja kísérni mivel szerencsére nem hízok tőle, pattanások sem nőnek az arcomra, a vércukor szintem is normális értekét mutat, azaz remélhetőleg semmi negatív élettani hatása nincs rám nézve, na ez az igazán jó hír.

"A csokoládé: egy kakaóbabból készített édesség.A csokoládé olyan termék, amely kakaótermékekből (kakaómassza, kakaóvaj, esetleg kakaópor) és cukrokból készül, legalább 35% összes kakaó szárazanyagot tartalmaz, ebből legalább 18% a kakaóvaj és legalább 14% a zsírmentes kakaó-szárazanyag."

alkoholba folytom bánatom!

de szép bevezető lehetne...

de ahhoz képest, hogy nincs is bánatom, na meg aztán, hogyan is kell belefojtani - ez lenne a művészet és csak jól lenyomkodni a pohár fenekére had marja az 50%.

felfedező lettem ismét, fedezem fel az ivásban/italozásban rejlő szépséget.

sokak számára itt a szépség szó használata némi megbotránkozásba ütközhet, jogos felháborodást kelthet, de bennem még is az alkohol utáni "vágy" lép a színre.

kijelentem nem vedelek, nem iszom rommá magam, sőt nem is vagyok rendszeres napi fogyasztó, de mégis ráéreztem az alkalom szülte nemes nedű fogyasztásának varázslatos szépségére.

6 sör után hajnalban egy erjesztett gyümölcsből készülő, lepárolt szeszes italalt betolni, nálam mindig egyenlő volt a halálos ítélettel, így évek óta nem fogyasztottam, kerültem, bújkáltam előle, de a közelmúlt árnyékában újra elért, megfogott és magáévá tett.

 nem bánom.

 inni jó és inni kell. mondja a nem létező mondás.

nehezen kezdek ehhez a részhez, mert túl sokat mesélhetnék a múltbéli tündérekről/démonokról és persze megbántani senkit nem szeretnék...ezért konkrét célzások, mende-mondák, történetek nem hangzanak most el.

nagyon fontos az ember életében a társ, a nő, a barátnő a barát-barátnő majd a feleség, esetleg szerető és még sorolhatnám, akár fokozhatnám a fontossági sorrendjét, vagy pontosan az életemben/életünkben betöltött státuszát.

egy bizonyos, nélkülük élni nem lehet és nem is szabad, mert ugye mért vonjuk meg mi önző férfiak magunktól azt amit igazán szeretünk és amire szükségünk van, ahhoz, hogy teljes életet élhessünk.

az ember keres és talál, (vagy megtalálják, ez is egy jó verzió) ez így van az élet bármely területén, és visszagondolva az elmúlt akár csak 10évemre úgy gondolom roppant hasznosan töltöttem el e téren.

persze még nem állapodtam meg, nincs családom, se gyerekem sőt még kutyám se, pedig egy kutya de jó lenne?

érdekes a férfi-női viszony és érdekes milyen nehéz az együttélés, az alkalmazkodás, a közös hang, és egy kapcsolatban a két fél részéről a motiváció arra, hogy működjön a harmónia nem 2 napig nem 2évig és tovább.

szoktam gondolkodni a régi "lányaimon", de persze semmi újra nem jöttem rá, és nem tudtam levonni a konzekvenciát, ...de ugyan már mért is kellene levonni:) volt ahogy volt.

de mindig fú a szél felénk valamit, ami lehet megtelepedig a vállunk peremén.

"Sokféle szeretet van. Apai, anyai, testvéri, baráti, felebaráti. Családszeretet, gyerekszeretet... Ezek mind erős kötések. Főleg az anyai szeretet. De intenzitásában semmi sem fogható ahhoz, ahogy egy férfi és egy nő – ha összetartoznak – szeretni tudják egymást!"

ideális esetben minden nap írnék ide valamit, nem ideális esetben, mint már napok óta nem sikerült semmit idevésnem, a lábnyomomat itthagynom vagy legalább fellátogatnom a saját blogomra...

hanyagság, talán ezt annak hívják.

és kicsit szégyenkezve, most is úgy jöttem fel, álltam neki ennek a pár sornak, hogy fogalmam sincs miről fogok/akarok írni, amikor teljesen üres most a fejem -nem, hogy ihlet de még ötlet sincs és így kicsit csalódásnak ítélem ezt meg.

újra eltelt egy hétvége és közeledünk lassan az év végéhez, ami kinek öröm kinek bánat, nekem pedig valahol teljesen mindegy érzés.

bár 2010 lesz, ez valami bűvös szám ha visszagondolok...

visszagondolok... a 90-es évek elejére, amerikai filmekben már a repülő autók és különböző akkor hihetetlen dolgok mindig a távoli jövőben 2010-ben játszódtak, most pedig lassan a naptárunk is oda pörög át.

na hát jó hír jelentem az autók még nem repülnek sőt egy darabig  még nem is fognak remélhetőleg, na és még szerencsére mi sem repülünk, bár ha tudnánk...

bár ha tudnánk, lehet néha jobb lenne felszállni, kicsit felemelkedni úgy pár ezer méter magasra, valami jó nagy bárányfelhőre leülni (a kezemben sör lenne, a számban valami büdös szivar égne, lehet szalmakalapot is viselnék) és egy hatalmas objektívvel vizsgálnám fentről az emberi erényt és gyarlóságot egyaránt.

sőt lehet akkor már nem is blogot hanem naplót írnék/vezetnék és így nem 2-3naponta sikerülne összehozni egy rövid kis írást.

de én a földön járok és érjük be mára ennyivel...

téli napokon a napsugár emberre gyakorolt pozitív hatása felér egy nyári 40fokos kánikulát kiváltó, kiadós lehűlést hozó záporral.

álldogálván a napon, azon tűnödtem, micsoda ereje van a napnak, és milyen jó dolog ez valójában, mert mi lenne ha úgy lennék mint a déli sarkvidéken, ahol fél évig sötétség uralkodik, nem ám még nap is jut télen. szóval örülhetünk (még) ez az igazi kiváltság.

aztán tovább gondolva, kopogtat a tél az ablakon és nyári gyerek létemre, aki akkor érzi jól magát a nyári napokon amikor már mindenki szenved a melegtől, majd rájöttem és elkönyveltem, hogy szenvedek/szenvedni fogok én pedig a téltől.

kissrác koromban még a tél szerelmese voltam, nem a hidegé, de a havazás szépsége mindig gyönyört okozott számomra- annyira vártam a havat, hogy éjszakánként felébredve mindig kinéztem az ablakon, reménykedve, hogy talán már hull a fehér szőnyeg.

most pedig csak hagyom, hogy belém hatoljanak a napsugarak, bombázzanak minden oldalról és sikeresen töltődjek fel a hideg, zord sötét napokra, mert ugye közelít, szinte már a nyakunkon van és fogát vájja húsunkba ami megtépázva a tavaszi napsütéstől éled majd csak újra.

van, hogy letörik az ember szarvát, sőt úgyis van, hogy mind a kettőt egyszerre. na velem ez ma reggel (ismét) megtörtént...mivel ez a nap nem úgy kezdődött, mint ahogy vártam vagy szerettem volna.

kocsiban ülve reggel 7-kor csak arra gondoltam és pörgettem fel magam, hogy igen is, ma is meglesz. megcsinálom, ha már sikerült máskor mért ne sikerülhetne most is.

majd amikor ott vagy, és meg kell mutatni, hogy mennyire is vagy jó (vagy elrejteni, hogy mennyire rossz) és mennyire akarod, akkor valahogy mégse megy, mégse úgy működik a rendszer, ahogy az ember elvárná, elvárnád magadtól, elvárnád a világtól.

talán utólag visszagondolva félvállról vettem/vehettem, lehet nem akartam eléggé- főleg amikor éreztem, hogy nekem ma itt nincs keresnivalóm, akkor már a maradék hit és akarat is elszáll és nem marad más mint, hogy végig csináld azért, mert feladni nem lehet az elvek miatt és magad miatt- viszont a padlóról meg visszakapaszkodni nem biztos, hogy sikerülhet.

na hát nem is siekerült MA.

nem érzem csalódásnak, mondhatom megszoktam, de tudom, hogy a jövőben még többet kell kihozni magamból, még jobban akarnom kell, mert egyébként elvérzek a múlandóság mezsgyéjén.

"Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal - tragédiái érlelik naggyá."

a világ rendje szerint felgyorsulva éljük napjainkat, olyan szinten pörög az élet, hogy lassan beleszédülök, és még az a szerencse, hogy a föld nem gyorsul a tengelye körül, mert a végén még tényleg elfogna a rosszullét.

na már most- haladván ma reggel a jól megszokott napi rutin szerint a munkába, bár én sem lassan közlekedve, de még is tapasztalom, hogy mindenki, már kritikus helyzetekben is de még mindig rohan ami már a balesetveszély határát súrolja.

meddig gyorsulunk/gyorsulhatunk és hova vezet ez az esztelen rohanás?

gondolom valahol kell egy kis megállás, mert egyébként valami történni fog és beláthatatlan következményekkel járhat.

vagy egyszerűen csak én nem értem és fogadom el, hogy ez  a természetes.

de mindentől eltekintve:

"Egyszer majd jön egy igazi nagy eső és elmossa ezt a sok szennyet az utcákról."

életem során sokszor a türelmetlenség ami jellemző volt rám, lehet ilyen a vérmérsékletem vagy egyszerűen még a fiatalabb éveim alatt gondoltam, hogy mindent azonnal alapon kellett megtennem vagy megoldanom.

az idők változnak és kicsit átgondoltabban élem napjaim és több időt adok/hagyok arra, hogy a dolgok csak megtörténjenek velem.

nem annyira gördítem azt a szekeret, bár ott ülök a bakon, kezemben a gyeplő, de azért hagyom, hogy a nem egyenletes úton mégis a helyes és a kijelölt csapáson haladjon az a bizonyos nagybetűs élet.

a gyeplő csak azért kell, hogy mindig lehessen visszakormányozni ha kicsit túl fut a szekerem.

emberek körülöttem "felróják" , hogy milyen higgadt és türelmes lélek vagyok, ezt még magam sem hinném, de azért elhiszem nekik- még is csak számomra fontos emberek hangoztatják és csak ez számít.

ez semmi mást így nem jelent, hogy még mindig alakulok, formálódom és az élet változtat rajtam.

lehet elmúlt a fiatalkori bohóság? lehet felnőttem...

nem, még nem, még hagyok egy kis időt és megvárom, hogy én is tényleg így érezzem és saját magam is megbizonyosodjak róla, hogy ez a valós.

kisvárosi otthonomban a blokkban, egy egész szimfónikus zenekar mellett nőttem fel, tehetséges és tehetségtelen "zsenik" között.

bevallom a vasárnap reggeli muzsikálás soha nem állt a szívem legrejtettebb csücskéhez közel, de hagytam kicsit kóválygó fejembe belemásszanak a zene hamis kis hangjai, majd jó mélyen kopácsoljon tovább a vértől lüktető agyam bugyrában.

hangszerek megszólaltatása nem könnyű feladat, és szépen, tisztán játszani főleg nem kis kihívást és tudást igényel.

na már egy jó hamis trombita szó reggel 8kor megbüntet az életben elkövetett tetteimért.

próbáltam élvezni, próbáltam túlélni, próbáltam megszokni. mindhiába...

túlfejlődtem magam a zenén és már minimális az életemben a muzsika hangja.

vagyis pontosabban a befogadóképességem masszívan szűr, így kevesebb az értékelhető ritmus, amit hajlandó vagyok elfogadni és megszeretni.

de új távlatokat nyítottam ebben is, mint annyi mindenben mostanság és szerencsémre felfedeztem újra az igazi értéket az élet e szeletében.

a város amelyben élek, nem hagy élni...lehet nem is akarok már itt élni és próbál kirekeszteni.

sokszor érzem folytogató hatását, mintha a megrajzolt formából a két kinyúló kéz a nyakamat átfonva belé mélyesztené újait és én csak fuldokolva küzdök ellene.

jobban belegondolva pedig nem is olyan szörnyű ez.

a rengeteg halandónak tömérdek sok színes, hangos, mulattató világ tárul fel, és mihelyst belép a fénylő mekkába, valahol mégis nyomasztó hatás-ellenhatás lép a színre.

a nagyváros lelke folyamatosan lüktet, mintha egy örökké dobogó szív lenne, ami éjszakára lelassul mivel elég vér már nem áramlik az artériákon át és a sötétben "csendben zakatol tovább."

reggel utcára lépve fanyar bűz csapta meg az orromat, próbáltam beazonosítani, elemezni majd kiértékelni, hogy mi is lehet ez. teljesen lehetetlen.

de folyamatosan figyelem a környezetem és jól szórakozom a tapasztaltakon.

jelen állás szerint még maradok, de aztán veszem a kalapom és lólépésben távozom.

az egyik legösszetettebb fogalom az ember életében.

számomra a jelentése nem több annál, mint számítani és megbízni valakiben/valakikben.

az idő rögös útja az, amely megadja és létrehozza ezt a fogalmat és értelmet ad a jelentésének.

egyszerűen fogalmazva, ha minden jól működik végig kísér az életen és a nehéz időkön.

próbáltam számolni, megszámolni darabra mérni, hogy mennyi a barát (az igazi barát), aki tényleg ebbe a szűk kis halmazba sorolható...zsugorodik.

elmondom, nehéz volt, sőt nehezebb elfogadni, hogy az évek során lehet többet "vesztettem, mint kerestem" és ha így kalkulálok, adok-veszek rájövök, hogy életem bizonyos szakaszában akár elfogyhatnak mellőlem és akaratlanul is nullára írom magam.

ez megrémiszt, mert mi lesz akkor, hogyan tovább?

a választ még nem ismerem és lehet nem vagyok elég érett arra, hogy még ismerjem.

majd meglátjuk, de lehet lesz aki elkísér majd az utolsó utamra is!

"Emlékszel még ugye a kamasz éveinkre,
Ahogy együtt volt az a néhány jó barát?
De nosztalgikus a nóta,
Mert szétszéledt azóta
Az a szépreményű jó kis társaság."