minden perc és minden momentum számít, főleg, ha nem is vesszük észre a legfontosabb pillanatokban a jelet, és így túllépünk anélkül az életen, mielőtt igazából megélhettük volna azt a bizonyos percet.
nem gondolom, hogy mindig uralni kell a helyzetet és nem gondolom, hogy minden aprólékos dologra oda lehet figyelni.
embernek lenni különös érzés, és jól csinálni pedig nem más, mint kihívás és hatalmas önfegyelem.
folyamatosan kémlelni a rendszerben a hatásokat, amik újra és újra becsapódva okoznak érzelmi kihatást napjainkra, napjaimra.
aztán tovább sietve végig sem gondolom, hova jutottam, hogyan kerültem oda és persze, hogy fogadták ezt mások. persze ezen nem kell sokáig rágódni, mert máris belép egy következő zavaró tényező, ami ismét szétbomlaszt minden elképzelt elképzelést. micsoda űr tátong majd, ahol nincsenek nyertesek és nincsenek vesztesek, csak az örök élet reménye és a nap ragyogása mely tovább borzolja a kedélyeket és csak rohansz tovább és tovább és keresed a helyes ösvényt.
az út vége még nem látszik, de a kopott felezőn sietve tudod, hogy ott vár a végén valami, ami más lesz ismét, mint egykor volt, olyan korban, ahol még lehetett élni szabadon és lüktetett a vér, szinte pezsgett, lángolt a levegő.
majd felébredsz és máris minden újra a régi, rájöttél, hogy álmodtál valamit, az újjászületésről és azokról a fontos percekről, amikről az elején beszéltem.
majd belátod már minden a homály és sötétségbe veszve merült alá a mélységbe, ahol újra csend honol és megnyugodva visszaérkezel a nirvánába.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.