A világ tele van démonokkal és ennek köszönhetően, minden ember saját maga kis démona is. Amely ravaszul les ránk és az adott pillanatban nekiszegezi a torkunknak a kis beretváját.

Kutya egy jó idő van, miközben a november lehullatott leveleit taposva, rugdosom a megszáradt gesztenyét a hideg földön.

Eltelt a nyár, a fákkal őszülök én is. Tökéletes hónapok vannak mögöttem, és próbálok egy elviselhető telet megélni.

Szóval mostanság sokat álmodom, mindenről - jóról, na meg a rosszról, a megélt és a meg sem élt történetekről.

Reggelente nyúzott arccal, üveges tekintettel bámulok ilyenkor a tükörbe.

Így újra kísért a múlt, úgy látszik kitörölhetetlen dolgok ezek, pedig annyi, de annyi komolyabb megsemmisítésen estem át, hogy nem is értem, hogy lehet még ez.

Majd egy napon megvilágosodtam, és ekkor született meg a felismerés.

Persze nem osztom meg, nem segítek, mindenki találja meg számára a legjobb megoldást.

Na meg ugye az én megoldásom nem biztos, hogy a MÁS megoldása is egyben.

De mire is gondolhatok, egyszerű példa: Helyezkedj el kedvenc fotelodban, rakj fel egy lemezt, ami számodra örök, és csak bámulj ki a vénülő természetbe.

Aztán gondold végig a fontos dolgokat az életed során, amik befolyásolták vagy így vagy úgy az életedet. Majd vedd a fájdalmakat is, kicsit fűszerezd meg egy kaján mosollyal és tanulj meg nevetni, miközben mindvégig alázatos maradsz magaddal szemben.

Három dolog foglalkoztat folyamatosan. A ma, a holnap és a távoli jövő. Versenyfutás az idővel, az öregedő testünkkel és a vénülő szellemünkkel. Na meg a korlátok, amiket folyamatosan át kell ugranunk, akár ollózva - belehasítani, sőt kihasítani így egy szeletet a mindenből.

Megállsz, pihensz, újratöltődsz és startolsz. A szükséges lépesek, a felcserélése beláthatatlan következmények tárháza.

Mire akartam rávilágítani? Az írás címére, az örökös harcra, a belső érzésre. A pillanatra.