firkálmányok

amikor eljutsz arra a pontra, hogy hogyan tovább - mert egyszer csak felteszed magadnak ezt a kérdést is, akkor elbizonytalanodva bámulsz ki az ablakon, miközben őszbe váltott a táj és a levelek a földre hullva nyögik a nyár utolsó leheletét. nem biztos, hogy ez így éppen rossz, de mintha valami még mindig hiányozna. közel kerülsz ahhoz a ponthoz, hogy már tudd, jó helyen vagy, de annyira közel is vagy a másik végéhez, hogy azt gondold, egy pillanat és mindent elbukhatsz. a bukás nem ismeretlen fogalom az életemben, és ezek a korábbi bukások (mivel több is van belőle) késztetnek arra, hogy átgondolt és felelősségteljes döntést hozzak, miközben nehéz józannak maradni. sokat gondolkozom az elmúlt időn, a távoli és a közelmúlt szépségein, és főleg minden olyan kis apróságon, ami kiemelt örömöt és boldogságot jelentett. olyan időszak ez, amikor a megfakult dolgok már rég nem fájnak, de az újonnan megszerzett érzéseket még jobban félted és próbálod úgy kezelni, hogy csak az az egy van belőle és foggal - körömmel ragaszkodsz hozzá, mert hiszed, hogy biztos pont lehet az életedben. és mit tudsz adni cserébe, ez a nem mindegy. mindent oda tudsz adni magadból, amit csak szeretnél, mert csak így lehet építeni egy olyan valamit, aminek tudtok a részesei lenni, lehet ez egy közös építmény, erős és magas várfalakkal akár, ami aztán az őszből, vízből és párából, a zord, jeges télbe váltva is szilárd alapokon és közös célokon nyugszik. de nem elég ha lerakom az első téglát, megépítem az első falat és kitűzöm a zászlót, ha te nem vagy ott, vagy nem vagy benne legalább ugyanannyira mint én. aztán a gondolatok is elnémulnak odabenn. csak vársz tovább és hiszed, hogy ami egyszer elkezdődött, annak sosem lesz vége és miután újra megjelenik az első napsugár is és kirügyeznek a fák, és még mindig közös élmények vesznek körül, akkor tudod majd igazán csak, hogy megérte várni az új tavasz eljövetelét.