a hold "sütött" sőt ragyogott, a tél által megtépázott pázsiton gázoltam, miközben kerülgettem a kutya maradékot.
érdekes volt az előzmény...és végül magányos sétára indultam, melyben hittem ma én vagyok a hős de egyben a vesztes is.
közben feltekintettem az égre, és csak néztem a csillagos eget, amíg magamba lélegeztem jó mélyen és mélyre a friss tél-végi "szagot" amíg orrlyukamban majd orrjáratomban nem fedeztem fel egy ismerős illatot.
tűnödtem az illaton, hiányzott.
nem volt hosszú séta, de gondolataimat rendezve tudtam idő kell.
éjfél volt, de nem voltam álmos, az utca és a dunaparti rész kihalt volt, egy kóbor kutya jött csak szembe, de rám se nézett-kutyába se vesz(lek) gondoltam gondolja...
aztán a kiindulás helye: start-cél állomást érve, utoljára tekintettem fel az égre, és mintha minden csillag rám figyelt volna, mintha sajnáltak volna, pedig nem volt miért.
a motor hangja felcsendült, mint egy dallam csak játszott a fejemben és már nem gondolkodtam.
átszelve a várost hazatérve tudtam ez lesz/volt az utolsó.
kérdezem én, tényleg ez lenne az utolsó???
majd meglátjuk.
:)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.