Csend van, ez a túl nagy csend
szép lassan felzabál belülről.
A veled töltött napok gyorsan múlnak,
mintha nem lenne tegnap,
és csak egy pillanat a holnap.
Most nem hallom a hangod sem, elveszett a mélyben.
Rémület fagyos húrján állok és várok,
de távol már az arcod.
Ébressz fel, hidd, hogy van értelme,
ez visz előre nap mint nap és ad kellő erőt, hogy
tudjam van mért tovább mennem!
De ha már nem hallom a hangod,
tudom, hogy nincs remény.
Bővülő hiányérzet, ferde mosoly, csalfa arc
nekem csak ez marad, találni kell egy jobb utat.
Majd talán, előröl kezdődik minden
bízva a múltban és a jövő szépségében.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.