firkálmányok

Sok évvel később találkozót beszéltek meg egy tengerparti sziklánál.

A fiú már ott várta, mire L odaért a megbeszélt helyszínre. A szikla tetején ült, lába lelógott a mélységbe, felsőteste csupasz volt, csak egy rövid szárú nadrágot viselt. A haja kiszőkült az erős nyári napsugártól és a tengeri szél kiszárította barna bőrét.

A lány kék egyberészes ruhát viselt egy világos kis szandállal, az elmúló évek még szebbé és határozottabbá formálták. Megállt a fiú mögött, leguggolt hozzá és a kezével befogta a fiú szemét. A fiú nem hallotta meg, hogy a lány mögé lépett, mert a sziklát nyaldosó hullámok hangja felhallatszódott egészen a szikla oromig.

- Szia Szerelmem!

Súgta a lány, és mindkettőjük agyán átfutott az utolsó találkozás helyszíne, ahol hasonló történet játszódott le, de mind a ketten tisztán emlékeztek arra a pillanatra. A lány óvatosan a fiú mellé kuporodott, de egy kicsit félt a tátongó mélységtől, ezért óvatosan átkarolta törékeny kis karjával a fiú testét, hogy biztonságban érezze magát.

Nem szóltak egymáshoz, a távolban egy kis halászbárka lavírozott a tenger kékségében és azt figyelték mind a ketten. Két férfi dolgozott a kis ladikon, éppen a hálót vetették ki, talán bízva a bőséges fogás reményében. Utolsó nyári hetek voltak, és az augusztus vígan dübörgött és mint a nyár lezáró hírnöke a közelgő évszakváltás eljövetelét hirdette.

- Hiányoztál, el sem tudod képzelni mennyire!

És még folytatta volna a fiú a mondanivalóját, de egy csókkal tompított a lány a pillanatnyi feszült helyzeten.

Édes volt, és az az édes íz, amire folyamatosan vágyott éveken át. Néha álmában azért érezte, de csak rövid ideig tartott az a bizonyos érzés. De most újra valósággá vált és újra csak az övé lehetett!

- Nézd, annyi minden megváltozott és olyan sok idő telt el, kérlek, ne feszegessük az elmúlt évek nyomát, most itt vagyunk  és csak ez számít, mondta nyugtató szándékkal a lány.

A fiú megértően bólintott, de a lelke nem kapott teljes megnyugvást.

A következő órákat azzal töltötték mint azelőtt, újra kizárták a külvilág minden rossz dolgát.

A sziklát övező kis ösvényen ereszkedtek le a vízhez. A fiú ment elöl, biztosította a terepet a lány számára. Újra vigyázott rá és ez felelősséget jelentett számára, fontos volt neki, ha valakire vigyázhatott saját magán kívül is.

Találtak egy kis eldugott barlangot, ami egyből a tengerpart kieső részébe nyúlt, ott vertek tábort. A nap a legmagasabban járt, és meztelenül futottak be a hűsítő hullámok közé. Senki nem látta őket, csak az övék volt az eldugott kis félsziget. Sokáig játszadoztak a vízben - volt, hogy egymást nyomták le a víz alá, de volt, hogy csak összefonódva csókolták egymás vizes testét. Boldogok voltak.

A fiú rakott egy kis tüzet a parton, amit körbeültek és vígan énekeltek egy egy régi számot és nevettek csak bele a világba. Újra együtt voltak, úgy igazán.

Többet nem beszéltek a múltról és nem beszéltek a jelenről sem. Szép lassan esteledett, a fiú a lány testét szebbnek látta a tábortűz fényében, mint valaha bármikor is. Belemarkolt a fehér homokba és rászórta a lány hasára, majd szívet rajzolt az ujjával, a lány nem szólt, csak nézett a fiúra kislányos ártatlansággal és közben a saját száját harapta.

Újra egymásé lettek, csendben, minden szó nélkül.

- Mikor kell menned? Kérdezte a fiú kissé halkan, mert félelem uralta azt a kérdést, tudta mi fog következni.

- Többet nem megyek el, ott leszek, ahol Te vagy, válaszolta a lány -  ragyogott a tűz a szemében. Megfogta a fiú kezét, majd a fejét a vállára hajtotta és csukott szemmel hallgatta a tenger csábító morajlását, miközben a tűz végleg kialudt és onnantól a hold vigyázott rájuk.