firkálmányok

A srác hátracsapta a kalapját, gúnyosan feltekintett az égre és nagy léptekkel elindult, miután kilépett a sikátor homályából. Kellemes tavaszi szél fuvallata simogatta tarkóját.

Nem sietett, óvatosan taposta az út porát, miközben galamb turbékolás zavarta fel gondolataiból. Kissé feltűrte megfakult ég kék színű ingének ujját (könyékig, így szerette), melegnek érezte a levegőt. Az utcán nem volt nagy forgalom, csak a villamos zakatoló hangja volt hallható a párhuzamos utcából.Felnézett a nagytemplom órájára, és nyugodtan könyvelte el, hogy még csak 3 óra. Az az óra már gyerekkora óta a fontos volt neki, ha ezen a kitaposott útvonalon járt, rendszeresen felnézett.

Nem mindig az időt szerette volna tudni, csak maga a megszokás, a megszokások rabja volt. Talán olyan biztos pontnak érezte az életében, mint szinte semmi mást ennyire még nem érzett.

Odaért az épülethez, megállt és jól megvizsgálta az utca táblát Frankel Leó 5-7. Durmoltra el magában újra, hogy ezzel is megerősítse, igen jó helyen jár.

Aztán az épületet vette jobban szemügyre, de annyira vakított a nap, hogy egy elegáns mozdulattal a helyére csúsztatta a napszemüvegét.Ütött-kopott szemüveg volt már, a szárai olyan kutya rágta, de szerette, pedig már divatos sem volt. Nem érdekelte a divat, egyszerű kispolgári fiú volt, egy dolgos családból.

Kotorászni kezdett a zsebében, majd előhúzott a cigarettásdobozt és kivett egy szűrőtlent. Szájába tette és meggyújtotta. Import cigi volt, kéz alatt vette mindig valamelyik bűzös kiskocsmájában.

Ahogy az első füst kiszállt a világba, elmosolyodott és a ház falának támaszkodott egyik lábát feltéve. Élvezte a percet, élvezte a "szabadságot". Szabadságot, fogalma nem volt mi az, hogy szabadnak lenni, de abban a percben övé volt a világ.

Két hasonló korú fiú ment el mellette, de nem vett róluk tudomást. Határozottan a cigire koncentrált, mintha valami szertartáson venne részt és addig nem számít a külvilág.

Ingujját letűrte, hosszabb szőkés haját hátrasimította, majd a latrinába pöckölte a félig elszívott dekket.

Olyan régi nagy ajtaja volt az épületnek, két kézzel kellett nekileselkedni az ajtó felnyitásának. Egy hatalmas üres udvar tátongott előtte, aminek mintha nem lett volna soha vége.

Elindult, de még visszanézett a napsütötte utcára, mintha utoljára tehetné érzése szállta meg. A mohaszagú és penészes falak között falta a lépcsőket, egészen fel a harmadikra, ott megállt és a lábai elgyengültek, nem bírt moccanni. Hirtelen úgy érezte, mintha legalább egy mázsa nehezedne rá. Továbbra sem mozdult.

folyt..