Láz mardosta testem,
forrott a vérem és mély álomba repültem,
miközben mohó vágy hevített.
Róla álmodtam minden éjszakán,
kezem nyújtottam, de nem érinthettem.
A napfény megcsillant az arcán,
a szemei meséltek némán és velem álmodtak
azon a lázas éjszakán.
Tudtam, hogy egy világ választ el tőle,
Tudtam, hogy soha nem lehet az enyém igazán.
Szembe mentem mindennel,
ami jó volt és erkölcstelen.
Lángoltam és üvöltöttem,
a fájdalomtól csak forrott fejem,
de vissza már nem léphettem.
Újra eszméltem, a láz már elhagyott
és vele együtt minden a távolba veszett ami közös volt.
Hívó szavára vártam és vágytam, de elengedte kezem bátran.
Mára az emlékek foglya vagyok,
amelyek hidegek és kiúttalanok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.