év végi láz, de kiráz, az év végi láz.

megint lázas vagyok, lázas vagyok az emberektől, akik naphosszat rohannak le és fel és erre meg arra.

mert újra év vége van, amikor meggyónjuk bűneinket, megszabadulunk az éves mocsoktól és fantasztikus, de hihetetlen fogadalmakkal lépünk az új esztendőbe.

új esztendő, tele reményekkel, hatalmas tervekkel, vágyakkal, de én már nem festek hamis illúziókat, én tudom, hogy nem így lesz.

minden marad a régiben. napok jönnek, majd mennek, mindig csak újra hétfő lesz, te meg barátom, csak rohansz előre és hajszolod a lehetetlent.

lenyugodva konstatálom magamnak, hogy minden a legnagyobb rendben van és lesz is,

mivel a világ nem áll meg és én pedig nem váltom meg ezt a világot, sőt továbbra is esetlen kis hangya leszek a többi 7 milliárd között.

majd egyszer valami beláthatatlan erő lemossa ezt a föld nevű bolygót is egy kiadós „esővel” és akkor eljő újra a kánaán.

felhők gyülekeznek odakinn, igazi viharfelhők és ez a kurva szél kitolván a meleget hozott egy kis hideget.

húsomba hatolva jártam este a pösti hideg utcákat, majd hazaérve szegényes gyertyafénynél kuksolva vártam a napkeltét.

a száraz kenyér maradékát, cincogó egerek megterítve fogyasztották jóízűen, majd a maradék barna sör cseppekkel oltották szomjúkat.

gondoltam had igyanak, az együttérzés határtalan és kölcsönös.

csillapodik a láz, lassan újra tiszta fejjel hallok és látok, az ürességek megszűnnek és újra a totális életöröm lép a hadszíntérre, ahol nem vár más, mint az a bizonyos hang, belső hang.

szóval rohanó ember, jól gondold át, jól gondold át.