kisvárosi otthonomban a blokkban, egy egész szimfónikus zenekar mellett nőttem fel, tehetséges és tehetségtelen "zsenik" között.
bevallom a vasárnap reggeli muzsikálás soha nem állt a szívem legrejtettebb csücskéhez közel, de hagytam kicsit kóválygó fejembe belemásszanak a zene hamis kis hangjai, majd jó mélyen kopácsoljon tovább a vértől lüktető agyam bugyrában.
hangszerek megszólaltatása nem könnyű feladat, és szépen, tisztán játszani főleg nem kis kihívást és tudást igényel.
na már egy jó hamis trombita szó reggel 8kor megbüntet az életben elkövetett tetteimért.
próbáltam élvezni, próbáltam túlélni, próbáltam megszokni. mindhiába...
túlfejlődtem magam a zenén és már minimális az életemben a muzsika hangja.
vagyis pontosabban a befogadóképességem masszívan szűr, így kevesebb az értékelhető ritmus, amit hajlandó vagyok elfogadni és megszeretni.
de új távlatokat nyítottam ebben is, mint annyi mindenben mostanság és szerencsémre felfedeztem újra az igazi értéket az élet e szeletében.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
benyomano 2009.11.20. 13:42:28